102.rész

Jade

   Percek vagy talán órák óta ültem Lou nappalijában és vártam, hogy megszólaljon, mert ahogy megérkeztem, kiöntöttem neki a szívemet és a legapróbb részletét is elmeséltem a múltamnak. Ha ki is akadt, jól titkolta, mert az arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni. Idegességemben az ujjaimat tördeltem, és nem figyeltem a mellettem ülő nőre, aki már sokadszorra szólhatott hozzám.

 - JB.? Itt vagy? - simogatta végig a karomat majd tenyerével befedte a kezemet.

 - Persze - néztem rá egy halvány mosoly kíséretében.

 - Aha - nevette el magát - pont úgy is nézel ki. Figyelj - komolyodott el aztán hirtelen - amit elmondtál, az nagyon megdöbbentett. Eddig is tudtam, hogy nem volt könnyű életed, de még csak végig gondolni is szörnyű, amiket mondtál. Egy ilyen fiatal lány nem ezt érdemelné a sorstól - rázta meg a fejét szomorúan. - De bárhogy is történt, a múlton már nem tudsz változtatni.

 - Tudom, de a jelenem és a jövőm múlik azon, hogy most mit csinálok - dőltem hátra a kanapén és kezeimet a fejem alá támasztottam. - Viszont képtelen vagyok dönteni. Az egyik oldalon ott van Joe, akire mindig számíthattam, segített amikor senki nem volt mellettem, összekapart amikor padlóra kerültem. A mérleg másik oldala pedig Harryé, aki igaz, hogy a múltban csúnyán elbánt velem, de amikor a lányokat vártam végig támogatott és nem is tudom, mi lett volna ha ő nincs - temettem az arcomat a tenyerembe.

 - Miért nem hagysz egy kis időt magadnak a gondolkodásra? - szólalt meg Lou kedvesen. - Ne foglalkozz most a pasikkal. Minden figyelmedet fordítsd a kicsikre és meglátod, hogy amikor nem is várod, akkor jössz majd rá a megoldásra - nézett rám egy biztató mosollyal.

Szavai elgondolkodtattak. Miért is kéne nekem azonnal döntenem? Csak mert a fiúkban túlteng a férfi hormon?  Lounak igaza van. Megvilágosodott tekintettel néztem a nőre.

 - Köszönöm - öleltem át.

 - Nincs mit - fonta körém ő is a karjait. - Remélem tudod, hogy bármi gondod van, mindig számíthatsz rám?

 Könnyes szemekkel bólogattam, majd elköszöntem tőle és haza indultam. Sokkal könnyebbnek éreztem a lépteimet, mintha hatalmas súlytól szabadultam volna meg. Jókedvűen léptem be a házba, ahol jó néhány kíváncsi szempárral szembesültem.

 - Sziasztok! - köszöntem mosolyogva a vendégeknek.

 - Hol jártál báránykám? - hajolt hozzám Niall, hogy megpuszilhasson.

 - Csak kellett egy kis friss levegő, na meg egy jóbarát, aki meghallgatott - mondtam halkan, de Harry is és Joe is felkapták rá a fejüket. Kérdő tekintetüket elkerülve ültem le Liam mellé és már nyújtottam is a kezem a térdén lovagló hercegnőmért.

 - Ne már - húzta el a száját szomorúan Li. - Olyan keveset volt nálam.

 - Nálam is - nevettem fel, de nem adtam vissza a kislányt, inkább a karomba fektettem és ringatni kezdtem. Halk dúdolásba kezdtem és tekintetemet a csodaszép kék szemekbe fúrtam, amik engem fürkésztek kíváncsian.

 - Mi az amit énekelsz? - kérdezte Harry érdeklődve.

 - Csak egy dallam foszlány - vontam meg a vállam és tovább dúdoltam.

 - Ez baromi jó - húzta össze a szemét Damien majd az ujjaival ütemet adott neki.

 - Nekem is bejön - fülelt Liam, aztán ő is elkezdte ritmusra emelgetni a vállait.

Mire észbe kaptam, az egész szobát betöltötte a fiúk által kiadott hangok kavalkádja, ami meglepően hasonlított egy új dalhoz.

 - Ez tuti nyerő lesz - kapott a telefonja után Niall. - Még egyszer, mert otthon szeretném lekottázni - tette az asztal közepére a készüléket és megnyomta a felvevő gombot. A fiúk lelkesen követték az utasítását. Körbe néztem és meglepetten tapasztaltam azt a nyugalmat, amit az egész társaság ontott magából. Mindenki együttműködött a másikkal és nem voltak ellentétek. Nem hiába mondják, hogy a zene csodákra képes, mert ami a nappalimban történt az felért egy kisebb csodával. Merengésemből a kezemben tartott pici lány térített vissza, aki gőgicsélve jelezte, hogy neki is nagyon tetszik amit a fiúk csinálnak. Mosolyogva simítottam végig a puha arcán, majd meglepetten kaptam fel a fejemet, mikor kinyílt a lányok szobájának ajtaja és egy álmos kisbaba jelent meg az ajtóban egy még álmosabb Zayn kezében.

 - Hát ti? - kérdeztem, szavaimmal megszakítva a többiek zenélését.

 - Bevittem Hannat aludni, aztán valahogy engem is elnyomott az álom - puszilt bele a hajamba a pakisztáni énekes.

 - Add ide Joannet - nyúlt készségesen a lányáért Joe, de nem maradtam gyerek nélkül, mert Zayn máris pótolta a hiányt a kezében lévő tündérkével.

Az eddig nyűgösen nézelődő baba most hatalmas szemekkel pislogott rám és amikor ennek hatására elmosolyodtam, ő is így tett. Édes kis hangocskájával elvarázsolt mindenkit a szobában. Az az érzés ami ekkor költözött a szívembe leírhatatlan. Először tudatosult bennem úgy igazán, hogy életem legjobb döntése volt, amikor vállaltam őket. Tudtam, hogy rengeteg gondom lesz velük, de éreztem, hogy az ilyen pillanatok miatt éri meg az egész küszködés.

101.rész

Jade

   Furcsa, de egyben megnyugtató is volt ahogy átléptem a házam küszöbét. Az első ami feltűnt, hogy az egész lakást belengte a babák édes illata. Önkéntelenül is mosolyra húztam a számat és úgy indultam a lányaim keresésére. Nem sokat kellett mennem, mert a nappaliban találtam őket, Joe és Damien kezei közt. Éppen hatalmas elánnal tüntették el egy-egy cumisüveg tartalmát.

 - Sziasztok! - köszöntem halkan, hogy ne zavarjam meg az étkezést.

 - Szia...sztok! - köszöntek, majd visszafordultak a dolgukhoz. Néhány pillanatig csöndben bámultuk őket, de aztán kiürültek az üvegek és jöhetett a büfiztetés.

 - Csinálod te? - kérdezte Dam kedvesen és felém nyújtotta az eddig vállán pihenő textil darabot.

Remegő kezekkel vettem el tőle és terítettem a sajátomra, majd átvettem az érdeklődve nézelődő pici lányt.

 - Szia Joanne - nyomtam puszit a szőke tincseire.

 - Honnan tudod, hogy ő az? - nézett rám döbbenten Damien.

 - Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Csak érzem, de lehet, hogy abból jöttem rá, hogy ő előbb kész lett az evéssel, mint Hanna. Ti mondtátok, hogy Jo sokkal bélpoklosabb, mint Han - becéztem a lányokat.

 - Eszméletlen vagy - ingatta meg a fejét nevetve az idősebb McIntry. - Nekünk hetekbe telt, mire megtudtuk őket különböztetni.

 - Mondtam én, hogy csodás anya leszel - kacsintott rám Harry biztatóan.

 - Gyere, segíts tisztába tenni őket - állt fel Joe és elindult a gyerekszobába.

Ahogy utána mentem, kíváncsian néztem körül bent. Furcsa volt látni, hogy az eddig üres szobát már teljesen belakták a kicsik. Mindenhol ruhák, játékok, pelenkák és különböző baba ápolási szerek voltak. Elképedve figyeltem ahogy Joe gyakorlott mozdulatokkal cseréli ki Hanna pelenkáját. Annyira rutinosan mozgott, hogy még a számat is eltátottam a nézése közben.

 - Most te jössz - mosolygott rám miközben lefektette a kezében lévő babát az ágyába.

Megrettenve néztem a fiúkra, akik csak kedvesen mosolyogtak rám, ezzel is ösztökélve, hogy nem lesz semmi baj. Először kicsit ügyetlenkedtem, de aztán a szóbeli útmutatások segítségével sikerült tisztába tennem Joannet, aki ezt egy hatalmas vigyorral az arcán hálálta meg nekem. Óvatosan befektettem őt is az ágyába és felhúztam nekik a zenélős, pörgenttyűt, ami az ágyuk felett lógott. Kellemes melódia hangzott fel a szobában és a két kicsi erősen figyelni kezdte a feje felett mozgó tárgyat.

 - Pár perc és alszanak - suttogta Damien, majd Harryvel és Joeval kimentek a szobából. Én még maradtam és egészen addig figyeltem a két kislányt, míg mindketten el nem kezdtek egyenletesen szuszogni. Ekkor egy-egy puszit nyomtam az arcukra és behúztam magam után a szobájuk ajtaját.

 - Alszanak? - kérdezte Dam mosolyogva.

 - Igen, mint a mormoták - sóhajtottam fel és leültem a kanapéra. - Annyira furcsa, hogy nem is olyan rég még azon vitatkoztunk, hogy milyen legyen az ágyuk, most meg már benne alszanak - szaladt ki a számon.

 - Igen, gyorsan telik az idő - vigyorodott el Harry. - Ha hinni lehet Niallnek, lassan már a fiúk is megjelennek, hogy udvaroljanak nekik.

 - Bebaszna - nyögött fel Joe fájdalmasan. - Azt hiszem vennem kell egy puskát - meredt maga elé mogorván. Hangosan nevetni kezdtem, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult.

 - Ne haragudjatok - törölgettem a szemeimet -, de annyira vicces ahogy védeni próbáljátok őket.

 - Persze, mert lányok és nem engedjük, hogy holmi kis pöcsfejek szórakozzanak velük - nézett rám Harry is morcosan.

 - Ó, jaj szegény kicsikéim - tettem a szívemre a kezem. - Egy rakás férfi fogja vigyázni az erényeiket. Egy rakás olyan férfi, akik számolatlanul vitték a nőket az ágyukba - pirítottam rájuk.

 - Jó, de az más - forgatták meg a szemeiket.

 - Mégis miben?

 - Mert ők a mi lányaink - jelentette ki büszkén Joe.

 - Ja, az mindjárt más - húztam el a számat -, de akikkel lefeküdtél, ők is valakinek a lányai voltak.

 - Basszus, hagyjátok ezt abba - vetett véget a vitánknak Damien. - Hála istennek, még csak pár hónaposak, így rá érünk ezzel a problémával jóval később foglalkozni. Inkább a most fent álló helyzetet kéne megbeszélnünk.

 - Mire gondolsz? - néztem értetlenkedve rá.

 - Arra, hogy most, hogy végre haza jöttél, elég kicsi lett a ház ennyi embernek - mutatott körbe. - Viszont a lányok megszokták az apjuk jelenlétét. Szóval arra gondoltam, hogy én szépen haza költözöm, de Joe marad.

 - Megoldjuk nélküle is a dolgokat - szólalt meg Harry vészjóslóan.

 - Én vagyok az apjuk és ezt senkinek nem engedem át - nézett Joe farkasszemet a Göndörrel.

Magamba roskadva hallgattam, ahogy szócsatázni kezdtek a fejem felett. Nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Az eszem és a szívem is mást mondott. Az egyik azt suttogta, hogy fogadjam el Hazza szerelmét és legyek boldog, de a másik rögtön rákontrázott, hogy ezt nem tehetem Joeval, mert ő a kicsik apja és ő is szeret engem.

  - Elég! - emeltem fel a hangom, mikor a két srác már majdnem egymásnak ugrott. Döbbenten hallgattak el és néztek rám. - Dam - pislogtam kérőn a barátomra. - Vigyáznál a lányokra, míg én elmegyek?

Beleegyezően bólintott.

 - Hova mész? - kérdezte Harry értetlenül.

 - Beszélnem kell valakivel - álltam fel a helyemről és a telefonomat magamhoz véve elindultam.

 - Mégis kivel? - ért utol Joe mérges hangja.

 - Egy olyan valakivel, aki segít eldönteni, hogy most mit tegyek - szóltam vissza a vállam felett, majd kiléptem az utcára. Kabátomat összébb húztam magamon és sietősre igazítottam a lépteimet. Jól esett kiszellőztetni a fejemet és rendezni a gondolataimat. Mikor már úgy éreztem, hogy értelmesen fel tudom vázolni a problémámat annak a illetőnek, fogtam a telefonomat és felhívtam. Gombóccal a torkomban vártam, hogy felvegye. Amikor ez megtörtént, egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból.

 - Szia Lou! - köszöntem a régen látott nőnek, akit annak idején a szívembe zártam.

 - Hali Jade - üdvözölt ő is, de a hangján hallottam, hogy nagyon meglepődött a hívásomtól. - Baj van?

 - Nem nincs, illetve... - habogtam össze-vissza, majd lehunytam a szemeimet és erőt véve magamon belevágtam. - Tanácsra lenne szükségem. Tudnál nekem segíteni?

100.rész

Harry

  A szavak meggondolatlanul törtek fel belőlem. Szemeimmel fogva tartottam Jade tekintetét, amiből kiolvashattam a teljes döbbenetet. Sóhajtva gurultam le róla.

 - Ne haragudj - mondtam megtörten. - Nem akartalak így letámadni - masszíroztam meg az orrnyergemet idegesen.

 A közénk ereszkedő csend szinte fájdalmasan feszítette a dobhártyámat. Magamban már elkönyveltem egy jó nagy pofára esést, mikor hirtelen meghallottam a mellettem fekvő lány bizonytalan hangját.

 - Nem Harry, te ne haragudj - suttogta. - Én... - kezdte remegő hangon - még ...szóval, nem tudom, hogy mit érzek - nyögte ki. - Egyszer voltam szerelmes - ejtette ki a fájdalommal teli a mondatot a száján és én tudtam, hogy mire gondol közben. Felkönyököltem, hogy láthassam az arcát. - Te is tudod, hogy mi lett a vége - húzta el a száját.

 - Jade vagy inkább Elisabeth - fogtam a kezeim közé az arcát -, annyira sajnálom. Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, amit akkor tettem. Ha tehetném visszamennék az időben és jól seggbe rúgnám az akkori énemet. Elmondanám neki, hogy vigyázzon arra a kincsre, amit talált és ne tegye tönkre.

Figyeltem ahogy a lány lehunyt szemhéjai alól kicsordulnak az első könnycseppek, de nem engedtem lefolyni az arcán, mert ajkaimmal lecsókoltam őket a bársonyos bőrről. A szívem majd megszakadt, mikor meghallottam az ajkai közül feltörő elfojtott zokogás első hangjait. Karjaimat óvón a teste köré fontam és magamhoz szorítottam. Hagytam, hogy kisírja magát, miközben a lelkem egyre több darabra szakadt. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, ezt én tettem vele és gőzöm sem volt róla, hogy hogyan tehetném jóvá. 

Telefoncsörgésre kaptuk fel a fejünket. Jade megtörölte a szemeit és próbálta rendezni a légzését. Kezébe vette a készülékét majd megnyomta a zöld gombot.

 - Szia, mondjad - szólt bele rekedten.

 - ...

 - Nem, nincs semmi baj, csak kicsit elfáradtam - füllentette valakinek, akinek a kilétéről még fogalmam sem volt.

 -....

 - Mindjárt megyünk - mosolyodott el halványan. - Igen, Harry is velem van - szegte fel dacosan az állát, amiből rájöttem, hogy McIntry van a vonal másik végén.

 - ...

 - Jó, akkor pár perc és ott vagyunk - nyomta ki a készüléket majd felállt az ágyról és elindult a fürdő felé.

 - Mit csinálsz? - hívtam fel magamra a figyelmét.

 - Ha nem gond, akkor lezuhanyozom - rezzent össze. Olyan volt, mint akinek most esik le, hogy nincs egyedül a szobában. 

 - Miért lenne gond? - ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül, de választ nem kaptam, mert a lány eltűnt a fürdőben.

 Mély levegőt vettem és hanyatt dőltem az ágyon. Kezeimet a tarkóm alá csúsztattam és a plafont kezdtem bámulni, mintha a fejemben kavargó kérdésekre onnan tudnám leolvasni a válaszokat. Hallgattam ahogy Jade a zuhany alatt folyatja magára a vizet és meg kellett erőszakolnom magam, hogy ne menjek utána és ne merüljek el megint a testében. Ez a lány olyan volt nekem, mint egy kibaszott drog. Minél több időt töltöttem vele, annál jobban kívántam és egyre kevésbé akartam létezni nélküle. Tekintetemet az ajtóra szegeztem mikor meghallottam, hogy elzárta a vizet. Egy törölközővel a testén jelent meg a szobában, amitől elállt a lélegzetem. Némán figyeltem, ahogy összeszedegette a szétszórt ruháit majd felöltözött.

 - Joe hívott - emelte rám gyönyörű kék szemeit. - Kérdezte, mikor megyek haza - mondta egy kisebb grimasszal a száján. - Csak meg akartam kérdezni, hogy te is jössz-e - sütötte le a szemeit.

Azonnal felugrottam és elé álltam. 

 - Jade - nyúltam az álla alá. - Akarod, hogy menjek?

Nem válaszolt, csak bólintott. Furcsa volt a viselkedése, mert most cseppet sem hasonlított arra a határozott lányra, aki a szülés előtt volt. Elveszettnek tűnt. Egy gyors csókot nyomtam a homlokára, majd én is birtokba vettem a zuhanyfülkét, hogy felfrissítsem magam. Igyekeztem, mert nem akartam megváratni JB.-t. Mikor felöltözve kiléptem a szobámba, az ágyon ült és bámult kifelé az ablakon. Leültem mellé és kezeit az enyémek közé fogtam.

 - Mi a baj? - kérdeztem. - És ne mond azt, hogy semmi, mert látom rajtad, hogy valami bánt.

 - Én nem tudom, hogy mit kell csinálnom. Félek, hogy valamit elrontok - suttogta. Először nem értettem, hogy mire gondolt és csak néhány pillanat múlva esett le, hogy a lányokról beszélt.

 - Nyugi - öleltem át a vállát. - Hamar bele fogsz jönni - biztattam. - Ha nekünk sikerült, neked miért ne sikerülne? - kacsintottam rá amit egy halvány mosollyal köszönt meg. - Na gyere! - húztam fel az ágyról. - A hercegnők már nagyon várnak - nyomtam még egy csókot az ajkaira és az ujjainkat összekulcsolva elindultam vele a szomszéd ház felé.

99.rész

Jade

   Két hét telt el azóta, hogy először láthattam a lányaimat. Azután a fiúk minden nap behozták őket, hogy megszokják a közelségemet és én is az övékét. Elsőre nagyon bénának éreztem magam, de ez mára már elmúlt. A gyógytornászom segítségével, aki lelkiismeretesen gyötört, hogy rendesen tudjam mozgatni a fekvésben "ellustult" izmaimat, újra talpra álltam.

 - Izgulsz? - kérdezte Naomi miután befejezte az utolsó kezelésemet.

 - Nagyon - vallottam be remegő hangon és leültem az ágyam szélére. - Az egy dolog, hogy már meg tudom fogni őket és nem parázok az etetéstől sem, de mit fogok csinálni velük egész nap? Honnan fogom tudni, hogy miért sírnak, mikor kell őket tisztába tenni vagy hogy...

 - Cssh - tette nyugtatólag a kezét a karomra. - Eddig is ügyes voltál, ezután is menni fog. Arról nem beszélve, hogy a fiúk is segítenek majd. Sose láttam még ennyi apukának valót egy helyen - nevetett fel, amitől én is jobb kedvűbb lettem. - Mindegyikük úgy viselkedik velük, mintha a sajátjai lennének. Annyira édesek - sóhajtott fel.

 - Főleg az egyik, igaz? - kacsintottam rá mindentudóan.

 - Nem tudom miről beszélsz - pirult el azonnal, elárulva magát.

 - Arról a szőke, kék szemű mackóról, aki teljesen elcsavarta a fejedet - hajoltam a füléhez, kuncogva.

 - Én nem... - sütötte le zavartan a szemeit.

 - Naomi, nem vagyok vak - pirítottam rá. - Akárhányszor találkoztok, felforr a levegő körülöttetek.

 - Na jó, bevallom, nagyon bejön - mosolyodott el. - Annyira édes. Imádom ahogy a lányokkal bánik - meredt maga elé szerelmesen.

 - Hűha - emeltem fel a szemöldökömet. - Téged aztán jól befűzött.

 - Szerintem meg észre sem vesz - húzta el a száját. - Ő mégis csak egy híresség, míg én csak egy mezei gyógytornász vagyok.

 - Te nagyon hülye vagy - dorgáltam meg. - Szép vagy és okos, és szerintem bejössz neki.

 - Gondolod? - csillantak fel a szemei.

 - Tudom - vigyorodtam el, mert eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk Niallal, aki szintén nekem öntötte ki a szívét, amibe beköltözött egy barna hajú lány.

További eszmecserénket a fiúk érkezése szakította meg. Mint mindig, most is hangoskodva, nagyokat nevetve léptek a kórterembe.

 - Sziasztok - köszöntek szinte egyszerre.

 - Helló!

 - El sem hiszem, hogy ma végre haza jössz - sietett hozzám Harry és boldogan nyomta ajkait az enyémekre.

 - Én is így vagyok vele - bújtam hozzá készségesen és nagyot szippantottam az illatából.

Az elmúlt hónapok történései akarva, akaratlanul is befészkelték magukat a fejünkbe.

 - Készen vagy? - suttogta a fülembe miközben orrát végig húzta nyakam érzékeny bőrén.

 - Indulhatunk - válaszoltam rekedten és felnéztem a csodaszép zöld szemekbe, amik most szinte feketén világítottak a vágytól. A szívem nagyot dobbant, mikor ajkait féloldalas mosolyra húzta és ebben a mosolyban benne volt minden. Ígéret, szerelem, vágy. Ujjainkat összefűzte és sietve elindult az ajtó felé. Kábaságomból Naomi nevetése térített észhez.

 - Hű de siettek haza - nézett ránk huncut szemekkel. - Bár teljesen megértem. Hónapok óta nem voltatok együtt - vigyorgott tovább.

Nekem pedig kezdett felszállni a rózsaszín köd a szemem elől. Nem hittem, hogy Harry kibírta ezt az időt szex nélkül. Félve néztem a fiú arcára, de nem tudtam leolvasni onnan semmit.

 - Nem, valóban nem voltunk együtt már régóta - válaszolt a lánynak, de a szemei fogva tartottak. - Pont ezért, ha nem haragszotok, mi most lelépünk - csúsztatta kezét a derekamra és az ajtó felé tolt.

 - Estére átmegyünk - ért utol még Liam hangja, de már nem figyeltem rá. Követtem a göndör fiút, aki lábait kapkodva igyekezett az autójához. Beültünk, de egyikünk sem szólalt meg. A hazáig tartó utat néma csendben tettük meg. A ház előtt Hazza kiugrott a kocsiból majd az én oldalamra sietett és kisegített. Kezemet újból megfogva a házához húzott. A bejárati ajtót szinte feltépte miután a kulcsaival sokáig vacakolt.

 - Haz... - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni, mert a falnak nyomódtam és Harry ajkai máris letámadtak. Nem finomkodott, minden érintéséből sütött a sürgető vágy. Lihegve kapkodtunk levegőért.

 - Annyira, kibaszottul hiányoztál - döntötte a homlokát az enyémnek.

 - Te is - vallottam be.

 - Tudom, hogy nem szabadna még és várnunk kéne, meg pihenned is kell - beszélt összevissza.

 - Csssh - tettem az ujjamat az ajkára - majd pihenek utána - nyúltam a pólója aljához, hogy tudatosítsam benne, mit is szeretnék.

Néhány pillanat múlva már ruha nélkül néztünk farkasszemet egymással, majd Harry felkapott és a hálószobába cipelt. Óvatosan letett az ágyra, majd fölém mászott.

 - El sem tudod képzelni, hogy mennyire ki vagyok éhezve rád - harapott a nyakamba egy aprót, amitől egy jóleső nyögés hagyta el a számat. - De ahogy hallom, te sem vagy ezzel másképp - vigyorgott rám kaján mosollyal az ajkán.

 - Fogd be - túrtam a hajába majd lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Nyelveink vad táncba kezdtek, testünk felforrósodott és lassan mindketten vakációzni küldtük a józan eszünket. A szobát sóhajaink, nyögéseink kavalkádja töltötte be.

 - Kicsim ne bírom tovább - fúrta zöld smaragdjait íriszeimbe, majd szétnyitotta a lábaimat és egy erőteljes lökéssel belém hatolt. Egyszerre nyögtünk fel a jóleső érzéstől. Nem finomkodott, gyors tempóban kezdett mozogni, amit nem bántam, mert már ettől a kevéstől is az élvezet mezsgyéjén egyensúlyoztam. Aztán egy mélyebb mozdulattól átléptem azt a bizonyos határvonalat. Ujjaimmal a karját szorítottam és sikítva ismételgettem a nevét. Éreztem ahogy ő is megrázkódott, majd egy férfias nyögéssel elélvezett. Percekig nem tértünk magunkhoz.

 - Ez már nagyon kellett - nevetett fel Harry miután legördült rólam.

 - Nekem mondod? - kuncogtam fel. - Hónapokig feküdtem úgy, hogy csak gyűlt bennem a feszültség. Te legalább tudtál tenni ellene.

 - Mire gondolsz? - könyökölt fel, hogy jobban lásson.

 - Öm, én nem hiszem, hogy te nem... - fordítottam el a fejemet zavartan.

 Harry először értetlenül nézett, majd leesett neki, hogy hova is akarok kilyukadni.

 - Arra akarsz célozni, hogy amíg te kórházban voltál, addig én mással bújtam ágyba? - komorodott el az arca.

 - Miért, nem?

 - Nem! - csattant fel. - Basszus Jade! Hogy gondolhatsz ilyet? - dőlt vissza a párnájára.

 - Ne haragudj - haraptam be az ajkamat. - Én csak...

 - Nem hitted volna, hogy megvárlak - suttogta halkan.

 - Valahogy úgy - nyeltem nagyot és végig simítottam az arcán bocsánat kérés gyanánt.

 - Most jól figyelj, mert többet nem fogom elmondani, vagy legalábbis nem így - gördült hirtelen fölém. - Szeretlek Jade. Kibaszottul és visszavonhatatlanul beléd estem. Nem tudom, hogy mit tettél velem, de már nem tudom elképzelni nélküled az életemet. Kellesz nekem te is és a lányok is. Azt akarom, hogy velem legyetek a nap minden órájában, percében. Fel tudod ezt fogni?

Elhűlve néztem a jól ismert arcra, ami most szenvedélytől piroslott. Kábán bámultam a szemeibe, amikből kiolvastam, hogy nem hazudik.

98.rész

Harry

   - Nagyon hallgatag vagy - nézett rám Liam miközben hazafelé tartottunk a kórházból. - Gond van?

 - Nem csak... - túrtam a hajamba idegesen. - Félek - nyögtem ki nagy nehezen, mikor megértettem, hogy már nem tudom egyedül cipelni ezt a terhet, ami a vállamat nyomta. Muszáj volt kiadnom magamból.

 - Mitől?

 - JB.-től, Joe-tól, a babáktól, magamtól és ettől az egész kibaszott helyzettől - soroltam.

 - Nem értelek - meredt rám kitartóan a barna srác. - Eddig meg voltál veszve Jade-ért és a lányokért. Mi változott?

  - Most is így van. Imádom őket és ha rajtam múlna, már rég egy család lennénk, de ma valami olyat láttam JB. szemeiben, ami megrémített.

 - Mégis mit?

Visszagondolva a történtekre, tényleg, mégis mit láttam? Talán azt, hogyha egy fél perccel később jövünk, akkor az a mocsok kihasználja a helyzetet és megcsókolja az én barátnőmet? Figyeltem az arcát és az beszédesebb volt mindennél. Még mindig szereti a lányt. És JB? Rajta a zavarodottság volt az első amit felfedeztem, de volt ott még valami más is, ami megcsillant a tekintetében és ettől megijedtem. Egy apró szikra, ami félek, hogy egyszer csak feléled és akkor elveszítem őt.

 - Szereti - nyeltem nagyot ahogy kimondtam.

 - Kit? - értetlenkedett Liam, mire elvesztettem a türelmemet.

 - Joet, baszd meg! - ordítottam ki végre magamból azt ami már egy ideje szét akarta tépni a belsőmet.

 - Te hülye vagy - kerekedtek el a szemei a barátomnak. - Eddig sem szerette. Pont ezért lépett le tőle. Nem ő mondta, hogy képtelen erre az érzésre? Rémeket látsz - nyugtatgatott.

 - Hidd el, hogy nem - sóhajtottam fel. - Mikor beléptünk a kórterembe, láttam. Ott volt a szemeiben.

 - Tételezzük fel, hogy így van, akkor most mi lesz? Mit fogsz csinálni?

 - Nem tudom - ráztam meg a fejemet, majd leállítottam az autót a házam előtt és tehetetlenül hátra dőltem az ülésben.

 - Miért nem hagyod az egészet a fenébe? - kérdezte halkan, szinte csak önmagától. - Újra összejöhetnének.

 - Mert én akarom őket! - néztem villámló tekintettel rá. - Ők hozzám tartoznak. Én voltam végig Jade mellett, én segítettem neki megszökni, házat venni, fogtam a kezét az orvosnál, én tudtam meg legelőször, hogy lányokat vár és még egy csomó más élmény köt minket össze és ezt nem engedem át Joenak. 

 - Nem gondolod, hogy bármit is teszel, attól még ő az apjuk?

 - Nem érdekel - morogtam.

 - Hazza - tette a vállamra a kezét - miért csinálod ezt?

 - Mert szeretem a kurva életbe! - ordítottam bele a kocsi utasterébe majd arcomat a kezeim közé hajtottam és halkabban folytattam. - Szeretem, érted? 

Joe

   - Nem hiszem el! - pufogtam haza felé az autóban.

 - Halkabban - szidott le a bátyám. - Alszanak a törpék - nézett a visszapillantóba, hogy meggyőződjön az igazáról, majd felém fordult. - Na mesélj, mi bajod?

 - Szerinted? Styles a bajom - morogtam. - Az a köcsög mindenhol ott van. Ő és a bandája már az agyamra mennek. Mindenbe bele kell ütniük az orrukat.

 - Hej, hej, hej! Érthetőbben nem lehetne, mert ebből egy szót sem fogtam fel. Miről is beszélsz most?

 - Majdnem megcsókoltam. Vágod? Ilyen icipicin múlott - mutattam milliméternyi távolságot az ujjaim közt.

 - És mi akadályozott meg benne? 

 - Az, hogy öt hülye gyerek, nagyon tudja, mikor kell időzíteni. Pont akkor jöttek meg amikor már majdnem sikerült elérnem, hogy ...

 - Te letámadtad JB.-t? - vágott közbe Dam.

 - Nem, vagyis egy kicsit - nyöszörögtem. - Annyira érezni akartam. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meg kell tennem.

 - És ő?

 - Mire gondolsz? - fordultam a bátyám felé, mert nem értettem hova akar kilyukadni.

 - Ő is akarta?  - forgatta meg a szemeit.

 - Nem tudom - vontam meg a vállamat. -  Nem ellenkezett. Olyan volt, mint aki leblokkolt, csak nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel - sóhajtottam fel. - Ha nem törik ránk az ajtót, talán sikerült volna felélesztenem benne is valamit.

 - És mit szólt hozzá a Göndör? - kérdezte Damien.

 - Azonnal kiszúrta, hogy mi a tervem és majdnem körbe pisilte a lányt, hogy megmutassa, hogy az övé - húztam el a számat.

 - Hát drága öcsém, ezt eddig is tudtuk, hogy kemény menet lesz - vigyorodott el -, de majd megoldjuk valahogy.

 - Ja - dőltem hátra az ülésben. - Nem fogom hagyni, hogy Styles-é legyen - jelentettem ki magabiztosan. - Jade az enyém és a lányok is! Szeretem őket.

97.rész

Jade

  

  Kedvtelenül néztem ki a fejemből. Annyira üresnek éreztem magam, és nem csak a babák miatt, hanem úgy általában. Nagyot sóhajtva pislogtam ki az ablakon. Mi lesz most? - tettem fel magamnak már sokadszorra is a kérdést, de a válasz váratott magára. Összezavarodtam. Kitudódott a titkom és most már semmi nem lesz olyan, mint volt. 

Halk kopogásra kaptam fel a fejemet, majd kinyílt az ajtó és Damien lépett be rajta egy pici babával a kezében. A szívem nagyot dobbant, mikor megláttam. Szemeimet elfutották a könnyek, hát itt vannak, láthatom őket.

 - Nézd csak Joanne, ez a gyönyörű csajszi itt az anyukád, akinek hónapokig a pocakjában laktál - magyarázta a picinek. - Köszönj szépen neki - lépett a kis csomaggal az ágyamhoz. Hevesen dübörgő szívvel és egekbe szökött vérnyomással pillantottam rá a világ egyik legszebb babájára. Aztán tekintetemet újra az ajtóra vezettem, ahol Joe alakja bukkant fel a másik kicsivel.

 - Szia JB. - suttogta halkan és szemeivel fogva tartotta az enyémeket.

 - Szia...sztok - nyögtem végre ki. - Istenem, de gyönyörűek - kapkodtam a tekintetemet egyik kislányról a másikra.

 - Vedd át - csúsztatta a kezeim közé Damien Joannet.

 - Én... - dermedtem le és moccanni sem mertem, szinte levegőt is elfelejtettem venni. - Mi van, ha elejtem? - kérdeztem suttogva miközben belenéztem a baba kék íriszeibe, amik a csodálkozástól nagyra nőve meredtek rám. - Szia kicsim - csúszott ki aztán önkéntelenül is a becézés a számon - én vagyok az anyukád - simítottam végig a puha, selymes bőrű arcán. - Csodaszép vagy, tudsz róla? - olvadoztam a rám villantott apró, fog nélküli vigyortól.

 - Tessék, itt van Hanna is - tette Joe a másik kislányt is a karomba óvatosan.

 - Istenem, el sem hiszem - kezdtek potyogni a könnyeim az örömtől és a büszkeségtől. - Annyira szépek és annyira picik - hajoltam föléjük és mindkettőjüknek egy-egy puha puszit nyomtam a homlokukra. - Milyen finom illatuk van - szippantottam egyet a kicsiket körülvevő levegőből. 

Szabály szerint éreztem, ahogy szívem remegésbe kezd és ez átterjed a testem többi részére is.

 - Jade, jól vagy? - hallottam meg Damien aggódó hangját.

 - Igen, csak...annyira jó őket látni, de közben meg annyira fura is - meredtem a két lánykára, akik úgy gondolták, hogy itt az ideje a pihenésnek, mert egyre laposabbakat pislogtak.

 - Várj, elveszem - emelte ki a karomból Joe előbb az egyik, majd a másik már alvó babát és a mellettem lévő ágyra fektette őket. Gondosan körbe kerítette őket az összehajtogatott takaróval, nehogy leessenek.

 - Jó súlyban vannak - mosolyodtam el, miközben a vállaimat mozgattam, amik görcsbe álltak a mozdulatlanságtól.

 - Nem annyira, csak nem vagy hozzájuk szokva - nézett rám Joe áthatóan, mire lesütöttem a szemeimet.

 - Öhm, azt hiszem én iszom egy kávét a büfében - sétált az ajtóhoz Dam, de mikor ránézett az öccsére, még hozzá tette - és eszem is valamit - csukta be maga után az ajtót.

Nehéz, fullasztó csend telepedett ránk. Én a kezeimet tördelve bámultam a takarómat, mintha valami érdekfeszítő dolgot fedeztem volna fel rajta.

 - Köszönöm - hallottam meg Joe suttogását. Értetlenül kaptam rá a tekintetemet.

 - Mégis mit?

 - Hogy megajándékoztál velük - nézett ellágyult arccal a lányok felé.

 - Ohh - döbbentem meg. Mindenre számítottam, de erre nem. Zavartan a babák felé fordultam és figyelni kezdtem őket. Annyira békésen szuszogtak. Lehunyt szemeik néha megmozdultak és néha mosolyra húzták a szájukat. 

 - Jade...

 - Joe... - szólaltunk meg egyszerre.

 - Kezd te - eresztett meg egy halvány mosolyt felém.

 - Oké - fújtam ki a levegőt. Összeszedtem az össze bátorságomat és kiböktem - Sajnálom. Én...nem tudtam, hogy mit tegyek. Még megbeszélni sem tudtuk, mert akkor pont nem voltunk jóban - hajtottam le a fejemet. - Ráadásul azt sem tudtam, melyikteké, csak abban az egyben voltam biztos, hogy megtartom. Nem akartalak magamhoz láncolni...

 - JB. - fektette tenyerét a kezeimre, amik már galacsinná gyűrték a takaróhuzatot. - Felfogtam, hogy mit miért tettél. Időbe telt, de nekem másom sem volt amíg te itt feküdtél. Inkább nekem kéne bocsánatodért esedeznem, mert miattam kerültél ebbe a helyzetbe. Ha én akkor nem ordibálok veled... - gördültek le az első könnycseppek az arcán.

 - Csssh - simítottam le őket onnan. - Már vége - próbáltam tudatosítani benne, ahogy magamban is. Szerettem volna, ha nem magát okolja a történtekért, de ahogy a szemeiből kiolvastam, az lehetetlen kérés volt.

 - Nem tudom mit csináltam volna nélküled - kapta el a kezemet és a tenyerembe csókolt. - Minden éjjel itt ültem és azért imádkoztam, hogy végre felébredj, hogy te is láthasd azt a két kis csodát, ami belőlünk fakadt. Jade én még mindig... - hajolt egyre közelebb hozzám amitől legalább két ütemet kihagyott a szívem. Nem tudtam mozdulni, csak lefagyva vártam, hogy mi fog történni, tekintetemet a szemei és az ajka közt járattam, de aztán kivágódott az ajtó és betódult rajta öt jókedvű srác.

 - Helló anyuci! - rikkantotta el magát Niall, de mikor meglátta a két kis csöppséget a szobában, visszavett a hangerőből. - Bocsi, nem tudtam, hogy a hercegnőim is itt lesznek ma - pislogott ellágyult tekintettel az apróságokra. 

Joe zavartan és talán kissé dühösen állt fel mellőlem és átengedte a helyét a többieknek, akik sorban megpusziltak majd helyet foglaltak a lányok mellett, akik a hangzavarra elkezdték nyitogatni a szemeiket. Harry mellém ült és a derekamat átkarolva magához húzott.

 - Szia Kicsim - nyomott birtokló csókot az ajkaimra, mire a raszta hajú srác felmordult és kiviharzott a szobából.

 - Ez mi volt? - vontam kérdőre a Göndört.

 - Semmi - vonta meg a vállát - csak emlékeztettem rá, hogy kihez tartozol - eresztett meg egy féloldalas mosolyt, amitől a gödröcskéi megjelentek az arcán és rosszfiússá varázsolták az egész megjelenését.

A szemeimet forgatva fordultam el tőle. Haragudtam is rá, meg nem is. Nem tudtam kiigazodni magamon, így inkább a többieket kezdtem figyelni, ahogy gügyögve dajkálták a lányokat, addig sem kellett foglalkoznom a teljesen összezavarodott érzéseimmel.

96.rész

Joe

   Reggel kőtömbbel a gyomromban ébredtem. Még félig csukott szemekkel a konyhába csoszogtam, hogy megmelegítsem a lányoknak a tápszert, mert ha felébrednek és nem kapnak azonnal enni, oltári nagy hisztit tudnak csapni.

 - Reggelt! - morogtam a bátyámnak, aki már az egyik széken terpeszkedett, kávéval a kezében és az asztalt bámulta.

 - Neked is - nézett rám és a szemei alatti karikákból arra következtettem, hogy nem sokat aludt az éjjel.

 - Baj van? - töltöttem magamnak is a még forró reggeli italból majd mellé ültem és kíváncsian fürkésztem az arcát.

 - Voltam bent az éjjel a kórházban.

 - Beteg vagy? - kérdeztem azonnal és csak pillanatokkal később esett le, hogy miért volt bent. - Ó.

 - Érdekes volt, mert a nővérkék úgy köszöntek nekem, mintha ismernének - fúrta a tekintetét az enyémbe.

 - Most erre mit mondjak - vontam meg a vállam. - Voltam nála...

 - Erre magamtól is rájöttem. Csak az okot nem tudom, illetve sejtem, de... Még mindig szereted, igaz?

 - Nem - vágtam rá túl hamar, de aztán lehorgasztottam a fejemet és elsuttogtam az igazat. - Mindennél jobban. Nem tehetek róla - szabadkoztam hirtelen, magam sem tudtam, hogy miért.

 - Joe, nyugi - mosolygott rám Dam. - Reméltem, hogy ezt mondod.

 - Ezt hogy érted? - pislogtam rá összezavarodottan.

 - Úgy, hogy nektek együtt kell lennetek. Ti egy család vagytok és én mindenben segíteni fogok neked, hogy vissza tudd szerezni Jadet.

 - Szerinted van még esélyem?

 - Hatalmas fórod van a Göndörhöz képest - Damien látva az értetlen tekintetemet folytatta. - Te vagy a gyerekek apja és ez egy nőben felülbírál mindent, csak hagyj egy kis időt neki a gondolkodásra. Teljesen össze van zavarodva. Van két kislánya, akiket még nem is látott, ráadásnak még itt vagy te, és Harry is...

 - Te beszéltél vele?

 - Igen. Felébredt amikor bent voltam nála.

 - Hogy van?

 - Fizikailag jól, de lelkileg a padlón - húzta el a száját. - Be kellett hívnom az éjszakás nővért, hogy lenyugtassa. Kapott egy nyugtatót amitől kidőlt.

Az ezután beállt néhány perces néma csendet hangos sírás törte meg.

 - Na indul a robot, felébredtek a csajok - vigyorodott el a bátyám és velem együtt megindult a gyerekszoba felé. Szélesre tártam az ajtót és mosolyogva léptem a  kiságyakhoz, ahonnan a lányaim egyre hangosabban követelték maguknak a reggelit.

 - Itt vagyunk - szólaltam meg lágyan, mire a sírás hüppögéssé apadt. Kíváncsi tekintetek kúsztak felénk. - Gyere Joanne - emeltem fel a rózsaszín karkötős kislányt az ágyából és fél szemmel láttam, hogy Dam is így tesz Hannával, akinek pedig egy piros kis masni díszelgett a csuklóján. - Apa szemefényei - simítottam végig óvatosan a szőkés pihéken a fejük búbján.

 Ölünkben a kicsikkel leültünk a nappaliba és az előre bekészített cumisüvegeket a szájukba nyomtuk. Halk cuppogásuk töltötte be a szoba csendjét. Elmerengve néztem a két kis csöppségre. Annyira hihetetlen volt, hogy már két hónapja minden napomat ők töltik ki.

 - Szerinted mi lesz, ha Jadet haza engedik? - kérdeztem, tekintetemet el nem szakítva Joannetól. - Ez a ház kicsi mindannyiunknak.

 - Ebből is látszik, hogy JB. egyedül akarta felnevelni a lányokat - mormolta Dam.

 - Ja, ezért költözött a Bongyor szomszédjába - húztam el a számat.

 - Joe! Ő csak azt tette amit úgy gondolt, hogy jó lesz a gyerekeknek - oktatott ki a bátyám. - Annyiszor megbeszéltük már, hogy egyikünk se tudja, hogy mi mehetett végbe benne mikor megtudta, hogy terhes. Ne felejtsd el, te akkor épp valamelyik ügyeletes cicababáddal próbáltad féltékennyé tenni. Sajnálatos módon se te, se én nem vettük észre, hogy van valami baja. Én megértem, hogy kellett neki egy biztos pont, akire támaszkodhatott. 

 - De pont Styles? - csattantam fel, mire a kezemben pihegő kislány szemei nagyra nyíltak az ijedtségtől. Szája lefelé görbült, mire Damien csúnyán nézett rám. - Csssh, kicsikém - gügyögtem neki, miközben felálltam vele és ringatni kezdtem. - Miért nem Niall? - folytattam tovább a hőbörgésemet visszafogottabb hangon.

 - Mert Harryre eszünkbe se jutott gyanakodni. Okos húzás volt Jadetól, mert a többieket azonnal lerohantuk, csak a Göndört hagytuk ki, mondván, úgysem kérné meg őt, hogy segítsen - vonta meg a vállát és ő is felállt Hannával. - Úh - fintorította el az orrát. - Azt hiszem apa, csomagod érkezett - tartotta el magától a fogatlanul mosolygó lányzót. 

 - Miért mindig nekem? - értetlenkedtem, mert Damien mindenben segített, de a pelenkázást eddig még nem vállalta be. Lemondó sóhajjal indultam meg a kisszobába, ahol mindent előkészítettem a pelus cseréhez és az átöltözéshez.

 - Ne azt add rájuk - vette ki a kezemből az egyszerű zöld bodykat és másik után kezdett kutatni a polcon. - Itt vannak ezek - cserélte ki őket két gyönyörű pink-fehér színűre, amit eddig csak különleges alkalmakkor adtunk rájuk.

 - Hova megyünk? - szaladt ráncba a homlokom.

 - Itt az ideje, hogy megismerjék az anyukájukat - mosolygott a lányokra, akik viszonozták a gesztust.

 - Jó ötlet ez? - meredtem rá zavartan, miközben már a második lánykám fenekét tettem tisztába.

 - A legeslegjobb - bólintott komolyan Dam. -  Nézd, Jade hónapokig szenvedett velük és még nem is tarthatta őket a karjaiban. Ők meg csupa pasival vannak körülvéve és azt sem tudják, hogy van nekik egy anyukájuk, aki nagyon szereti őket - magyarázott a picikhez fordulva, akik gőgicsélve válaszoltak neki. Fogott egy táskát és pelenkát, váltóruhát tett bele. - Most megyünk és meglepjük anyucit - emelte fel rutinos mozdulatokkal Joannet. - Hidd el, Jadenek jót fog tenni, ha láthatja őket - hagyott magamra Hannaval.

 - Ha a bácsikád egyszer valamit a fejébe vesz, azt kisbaltával sem lehet kiverni onnan - nyomtam puszit a hercegnőm puha arcára és követtem a testvéremet az autóhoz. 

Becsatoltuk a lányokat a gyerekülésbe, majd mi is beszálltunk. Zenét hallgatva és gondolatainkba merülve értünk el a kórházhoz. Mivel a lányok nem aludtak el, így nem a babahordozóvá alakítható ülésben vittük be őket az épületbe, hanem csak úgy simán karban. Az ismerős szobához közeledve egyre idegesebb lettem, de az ajtó előtt Damien bátorítón rám mosolygott majd benyitott. 

 - Nézd csak Joanne - mondta a kislánynak - ez a gyönyörű csajszi itt az anyukád, akinek hónapokig a pocakjában laktál. Köszönj szépen neki.

Nagy levegőt véve én is beléptem és szemem azonnal megkereste az ismerős kék íriszeket, amik most könny fátyolon keresztül tapadtak a két kicsi babára.

 Furcsa volt őt újra élettel telinek látni, hiszen két hónapon keresztül minden éjszaka csak a mozdulatlan testéhez fohászkodtam, hogy ébredjen már fel.

- Szia JB. - köszöntem szinte suttogva és a szívem őrült tempóban kezdett száguldani, mikor végre rám mosolygott.