99.rész

Jade

   Két hét telt el azóta, hogy először láthattam a lányaimat. Azután a fiúk minden nap behozták őket, hogy megszokják a közelségemet és én is az övékét. Elsőre nagyon bénának éreztem magam, de ez mára már elmúlt. A gyógytornászom segítségével, aki lelkiismeretesen gyötört, hogy rendesen tudjam mozgatni a fekvésben "ellustult" izmaimat, újra talpra álltam.

 - Izgulsz? - kérdezte Naomi miután befejezte az utolsó kezelésemet.

 - Nagyon - vallottam be remegő hangon és leültem az ágyam szélére. - Az egy dolog, hogy már meg tudom fogni őket és nem parázok az etetéstől sem, de mit fogok csinálni velük egész nap? Honnan fogom tudni, hogy miért sírnak, mikor kell őket tisztába tenni vagy hogy...

 - Cssh - tette nyugtatólag a kezét a karomra. - Eddig is ügyes voltál, ezután is menni fog. Arról nem beszélve, hogy a fiúk is segítenek majd. Sose láttam még ennyi apukának valót egy helyen - nevetett fel, amitől én is jobb kedvűbb lettem. - Mindegyikük úgy viselkedik velük, mintha a sajátjai lennének. Annyira édesek - sóhajtott fel.

 - Főleg az egyik, igaz? - kacsintottam rá mindentudóan.

 - Nem tudom miről beszélsz - pirult el azonnal, elárulva magát.

 - Arról a szőke, kék szemű mackóról, aki teljesen elcsavarta a fejedet - hajoltam a füléhez, kuncogva.

 - Én nem... - sütötte le zavartan a szemeit.

 - Naomi, nem vagyok vak - pirítottam rá. - Akárhányszor találkoztok, felforr a levegő körülöttetek.

 - Na jó, bevallom, nagyon bejön - mosolyodott el. - Annyira édes. Imádom ahogy a lányokkal bánik - meredt maga elé szerelmesen.

 - Hűha - emeltem fel a szemöldökömet. - Téged aztán jól befűzött.

 - Szerintem meg észre sem vesz - húzta el a száját. - Ő mégis csak egy híresség, míg én csak egy mezei gyógytornász vagyok.

 - Te nagyon hülye vagy - dorgáltam meg. - Szép vagy és okos, és szerintem bejössz neki.

 - Gondolod? - csillantak fel a szemei.

 - Tudom - vigyorodtam el, mert eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk Niallal, aki szintén nekem öntötte ki a szívét, amibe beköltözött egy barna hajú lány.

További eszmecserénket a fiúk érkezése szakította meg. Mint mindig, most is hangoskodva, nagyokat nevetve léptek a kórterembe.

 - Sziasztok - köszöntek szinte egyszerre.

 - Helló!

 - El sem hiszem, hogy ma végre haza jössz - sietett hozzám Harry és boldogan nyomta ajkait az enyémekre.

 - Én is így vagyok vele - bújtam hozzá készségesen és nagyot szippantottam az illatából.

Az elmúlt hónapok történései akarva, akaratlanul is befészkelték magukat a fejünkbe.

 - Készen vagy? - suttogta a fülembe miközben orrát végig húzta nyakam érzékeny bőrén.

 - Indulhatunk - válaszoltam rekedten és felnéztem a csodaszép zöld szemekbe, amik most szinte feketén világítottak a vágytól. A szívem nagyot dobbant, mikor ajkait féloldalas mosolyra húzta és ebben a mosolyban benne volt minden. Ígéret, szerelem, vágy. Ujjainkat összefűzte és sietve elindult az ajtó felé. Kábaságomból Naomi nevetése térített észhez.

 - Hű de siettek haza - nézett ránk huncut szemekkel. - Bár teljesen megértem. Hónapok óta nem voltatok együtt - vigyorgott tovább.

Nekem pedig kezdett felszállni a rózsaszín köd a szemem elől. Nem hittem, hogy Harry kibírta ezt az időt szex nélkül. Félve néztem a fiú arcára, de nem tudtam leolvasni onnan semmit.

 - Nem, valóban nem voltunk együtt már régóta - válaszolt a lánynak, de a szemei fogva tartottak. - Pont ezért, ha nem haragszotok, mi most lelépünk - csúsztatta kezét a derekamra és az ajtó felé tolt.

 - Estére átmegyünk - ért utol még Liam hangja, de már nem figyeltem rá. Követtem a göndör fiút, aki lábait kapkodva igyekezett az autójához. Beültünk, de egyikünk sem szólalt meg. A hazáig tartó utat néma csendben tettük meg. A ház előtt Hazza kiugrott a kocsiból majd az én oldalamra sietett és kisegített. Kezemet újból megfogva a házához húzott. A bejárati ajtót szinte feltépte miután a kulcsaival sokáig vacakolt.

 - Haz... - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni, mert a falnak nyomódtam és Harry ajkai máris letámadtak. Nem finomkodott, minden érintéséből sütött a sürgető vágy. Lihegve kapkodtunk levegőért.

 - Annyira, kibaszottul hiányoztál - döntötte a homlokát az enyémnek.

 - Te is - vallottam be.

 - Tudom, hogy nem szabadna még és várnunk kéne, meg pihenned is kell - beszélt összevissza.

 - Csssh - tettem az ujjamat az ajkára - majd pihenek utána - nyúltam a pólója aljához, hogy tudatosítsam benne, mit is szeretnék.

Néhány pillanat múlva már ruha nélkül néztünk farkasszemet egymással, majd Harry felkapott és a hálószobába cipelt. Óvatosan letett az ágyra, majd fölém mászott.

 - El sem tudod képzelni, hogy mennyire ki vagyok éhezve rád - harapott a nyakamba egy aprót, amitől egy jóleső nyögés hagyta el a számat. - De ahogy hallom, te sem vagy ezzel másképp - vigyorgott rám kaján mosollyal az ajkán.

 - Fogd be - túrtam a hajába majd lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Nyelveink vad táncba kezdtek, testünk felforrósodott és lassan mindketten vakációzni küldtük a józan eszünket. A szobát sóhajaink, nyögéseink kavalkádja töltötte be.

 - Kicsim ne bírom tovább - fúrta zöld smaragdjait íriszeimbe, majd szétnyitotta a lábaimat és egy erőteljes lökéssel belém hatolt. Egyszerre nyögtünk fel a jóleső érzéstől. Nem finomkodott, gyors tempóban kezdett mozogni, amit nem bántam, mert már ettől a kevéstől is az élvezet mezsgyéjén egyensúlyoztam. Aztán egy mélyebb mozdulattól átléptem azt a bizonyos határvonalat. Ujjaimmal a karját szorítottam és sikítva ismételgettem a nevét. Éreztem ahogy ő is megrázkódott, majd egy férfias nyögéssel elélvezett. Percekig nem tértünk magunkhoz.

 - Ez már nagyon kellett - nevetett fel Harry miután legördült rólam.

 - Nekem mondod? - kuncogtam fel. - Hónapokig feküdtem úgy, hogy csak gyűlt bennem a feszültség. Te legalább tudtál tenni ellene.

 - Mire gondolsz? - könyökölt fel, hogy jobban lásson.

 - Öm, én nem hiszem, hogy te nem... - fordítottam el a fejemet zavartan.

 Harry először értetlenül nézett, majd leesett neki, hogy hova is akarok kilyukadni.

 - Arra akarsz célozni, hogy amíg te kórházban voltál, addig én mással bújtam ágyba? - komorodott el az arca.

 - Miért, nem?

 - Nem! - csattant fel. - Basszus Jade! Hogy gondolhatsz ilyet? - dőlt vissza a párnájára.

 - Ne haragudj - haraptam be az ajkamat. - Én csak...

 - Nem hitted volna, hogy megvárlak - suttogta halkan.

 - Valahogy úgy - nyeltem nagyot és végig simítottam az arcán bocsánat kérés gyanánt.

 - Most jól figyelj, mert többet nem fogom elmondani, vagy legalábbis nem így - gördült hirtelen fölém. - Szeretlek Jade. Kibaszottul és visszavonhatatlanul beléd estem. Nem tudom, hogy mit tettél velem, de már nem tudom elképzelni nélküled az életemet. Kellesz nekem te is és a lányok is. Azt akarom, hogy velem legyetek a nap minden órájában, percében. Fel tudod ezt fogni?

Elhűlve néztem a jól ismert arcra, ami most szenvedélytől piroslott. Kábán bámultam a szemeibe, amikből kiolvastam, hogy nem hazudik.