96.rész

Joe

   Reggel kőtömbbel a gyomromban ébredtem. Még félig csukott szemekkel a konyhába csoszogtam, hogy megmelegítsem a lányoknak a tápszert, mert ha felébrednek és nem kapnak azonnal enni, oltári nagy hisztit tudnak csapni.

 - Reggelt! - morogtam a bátyámnak, aki már az egyik széken terpeszkedett, kávéval a kezében és az asztalt bámulta.

 - Neked is - nézett rám és a szemei alatti karikákból arra következtettem, hogy nem sokat aludt az éjjel.

 - Baj van? - töltöttem magamnak is a még forró reggeli italból majd mellé ültem és kíváncsian fürkésztem az arcát.

 - Voltam bent az éjjel a kórházban.

 - Beteg vagy? - kérdeztem azonnal és csak pillanatokkal később esett le, hogy miért volt bent. - Ó.

 - Érdekes volt, mert a nővérkék úgy köszöntek nekem, mintha ismernének - fúrta a tekintetét az enyémbe.

 - Most erre mit mondjak - vontam meg a vállam. - Voltam nála...

 - Erre magamtól is rájöttem. Csak az okot nem tudom, illetve sejtem, de... Még mindig szereted, igaz?

 - Nem - vágtam rá túl hamar, de aztán lehorgasztottam a fejemet és elsuttogtam az igazat. - Mindennél jobban. Nem tehetek róla - szabadkoztam hirtelen, magam sem tudtam, hogy miért.

 - Joe, nyugi - mosolygott rám Dam. - Reméltem, hogy ezt mondod.

 - Ezt hogy érted? - pislogtam rá összezavarodottan.

 - Úgy, hogy nektek együtt kell lennetek. Ti egy család vagytok és én mindenben segíteni fogok neked, hogy vissza tudd szerezni Jadet.

 - Szerinted van még esélyem?

 - Hatalmas fórod van a Göndörhöz képest - Damien látva az értetlen tekintetemet folytatta. - Te vagy a gyerekek apja és ez egy nőben felülbírál mindent, csak hagyj egy kis időt neki a gondolkodásra. Teljesen össze van zavarodva. Van két kislánya, akiket még nem is látott, ráadásnak még itt vagy te, és Harry is...

 - Te beszéltél vele?

 - Igen. Felébredt amikor bent voltam nála.

 - Hogy van?

 - Fizikailag jól, de lelkileg a padlón - húzta el a száját. - Be kellett hívnom az éjszakás nővért, hogy lenyugtassa. Kapott egy nyugtatót amitől kidőlt.

Az ezután beállt néhány perces néma csendet hangos sírás törte meg.

 - Na indul a robot, felébredtek a csajok - vigyorodott el a bátyám és velem együtt megindult a gyerekszoba felé. Szélesre tártam az ajtót és mosolyogva léptem a  kiságyakhoz, ahonnan a lányaim egyre hangosabban követelték maguknak a reggelit.

 - Itt vagyunk - szólaltam meg lágyan, mire a sírás hüppögéssé apadt. Kíváncsi tekintetek kúsztak felénk. - Gyere Joanne - emeltem fel a rózsaszín karkötős kislányt az ágyából és fél szemmel láttam, hogy Dam is így tesz Hannával, akinek pedig egy piros kis masni díszelgett a csuklóján. - Apa szemefényei - simítottam végig óvatosan a szőkés pihéken a fejük búbján.

 Ölünkben a kicsikkel leültünk a nappaliba és az előre bekészített cumisüvegeket a szájukba nyomtuk. Halk cuppogásuk töltötte be a szoba csendjét. Elmerengve néztem a két kis csöppségre. Annyira hihetetlen volt, hogy már két hónapja minden napomat ők töltik ki.

 - Szerinted mi lesz, ha Jadet haza engedik? - kérdeztem, tekintetemet el nem szakítva Joannetól. - Ez a ház kicsi mindannyiunknak.

 - Ebből is látszik, hogy JB. egyedül akarta felnevelni a lányokat - mormolta Dam.

 - Ja, ezért költözött a Bongyor szomszédjába - húztam el a számat.

 - Joe! Ő csak azt tette amit úgy gondolt, hogy jó lesz a gyerekeknek - oktatott ki a bátyám. - Annyiszor megbeszéltük már, hogy egyikünk se tudja, hogy mi mehetett végbe benne mikor megtudta, hogy terhes. Ne felejtsd el, te akkor épp valamelyik ügyeletes cicababáddal próbáltad féltékennyé tenni. Sajnálatos módon se te, se én nem vettük észre, hogy van valami baja. Én megértem, hogy kellett neki egy biztos pont, akire támaszkodhatott. 

 - De pont Styles? - csattantam fel, mire a kezemben pihegő kislány szemei nagyra nyíltak az ijedtségtől. Szája lefelé görbült, mire Damien csúnyán nézett rám. - Csssh, kicsikém - gügyögtem neki, miközben felálltam vele és ringatni kezdtem. - Miért nem Niall? - folytattam tovább a hőbörgésemet visszafogottabb hangon.

 - Mert Harryre eszünkbe se jutott gyanakodni. Okos húzás volt Jadetól, mert a többieket azonnal lerohantuk, csak a Göndört hagytuk ki, mondván, úgysem kérné meg őt, hogy segítsen - vonta meg a vállát és ő is felállt Hannával. - Úh - fintorította el az orrát. - Azt hiszem apa, csomagod érkezett - tartotta el magától a fogatlanul mosolygó lányzót. 

 - Miért mindig nekem? - értetlenkedtem, mert Damien mindenben segített, de a pelenkázást eddig még nem vállalta be. Lemondó sóhajjal indultam meg a kisszobába, ahol mindent előkészítettem a pelus cseréhez és az átöltözéshez.

 - Ne azt add rájuk - vette ki a kezemből az egyszerű zöld bodykat és másik után kezdett kutatni a polcon. - Itt vannak ezek - cserélte ki őket két gyönyörű pink-fehér színűre, amit eddig csak különleges alkalmakkor adtunk rájuk.

 - Hova megyünk? - szaladt ráncba a homlokom.

 - Itt az ideje, hogy megismerjék az anyukájukat - mosolygott a lányokra, akik viszonozták a gesztust.

 - Jó ötlet ez? - meredtem rá zavartan, miközben már a második lánykám fenekét tettem tisztába.

 - A legeslegjobb - bólintott komolyan Dam. -  Nézd, Jade hónapokig szenvedett velük és még nem is tarthatta őket a karjaiban. Ők meg csupa pasival vannak körülvéve és azt sem tudják, hogy van nekik egy anyukájuk, aki nagyon szereti őket - magyarázott a picikhez fordulva, akik gőgicsélve válaszoltak neki. Fogott egy táskát és pelenkát, váltóruhát tett bele. - Most megyünk és meglepjük anyucit - emelte fel rutinos mozdulatokkal Joannet. - Hidd el, Jadenek jót fog tenni, ha láthatja őket - hagyott magamra Hannaval.

 - Ha a bácsikád egyszer valamit a fejébe vesz, azt kisbaltával sem lehet kiverni onnan - nyomtam puszit a hercegnőm puha arcára és követtem a testvéremet az autóhoz. 

Becsatoltuk a lányokat a gyerekülésbe, majd mi is beszálltunk. Zenét hallgatva és gondolatainkba merülve értünk el a kórházhoz. Mivel a lányok nem aludtak el, így nem a babahordozóvá alakítható ülésben vittük be őket az épületbe, hanem csak úgy simán karban. Az ismerős szobához közeledve egyre idegesebb lettem, de az ajtó előtt Damien bátorítón rám mosolygott majd benyitott. 

 - Nézd csak Joanne - mondta a kislánynak - ez a gyönyörű csajszi itt az anyukád, akinek hónapokig a pocakjában laktál. Köszönj szépen neki.

Nagy levegőt véve én is beléptem és szemem azonnal megkereste az ismerős kék íriszeket, amik most könny fátyolon keresztül tapadtak a két kicsi babára.

 Furcsa volt őt újra élettel telinek látni, hiszen két hónapon keresztül minden éjszaka csak a mozdulatlan testéhez fohászkodtam, hogy ébredjen már fel.

- Szia JB. - köszöntem szinte suttogva és a szívem őrült tempóban kezdett száguldani, mikor végre rám mosolygott.