102.rész

Jade

   Percek vagy talán órák óta ültem Lou nappalijában és vártam, hogy megszólaljon, mert ahogy megérkeztem, kiöntöttem neki a szívemet és a legapróbb részletét is elmeséltem a múltamnak. Ha ki is akadt, jól titkolta, mert az arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni. Idegességemben az ujjaimat tördeltem, és nem figyeltem a mellettem ülő nőre, aki már sokadszorra szólhatott hozzám.

 - JB.? Itt vagy? - simogatta végig a karomat majd tenyerével befedte a kezemet.

 - Persze - néztem rá egy halvány mosoly kíséretében.

 - Aha - nevette el magát - pont úgy is nézel ki. Figyelj - komolyodott el aztán hirtelen - amit elmondtál, az nagyon megdöbbentett. Eddig is tudtam, hogy nem volt könnyű életed, de még csak végig gondolni is szörnyű, amiket mondtál. Egy ilyen fiatal lány nem ezt érdemelné a sorstól - rázta meg a fejét szomorúan. - De bárhogy is történt, a múlton már nem tudsz változtatni.

 - Tudom, de a jelenem és a jövőm múlik azon, hogy most mit csinálok - dőltem hátra a kanapén és kezeimet a fejem alá támasztottam. - Viszont képtelen vagyok dönteni. Az egyik oldalon ott van Joe, akire mindig számíthattam, segített amikor senki nem volt mellettem, összekapart amikor padlóra kerültem. A mérleg másik oldala pedig Harryé, aki igaz, hogy a múltban csúnyán elbánt velem, de amikor a lányokat vártam végig támogatott és nem is tudom, mi lett volna ha ő nincs - temettem az arcomat a tenyerembe.

 - Miért nem hagysz egy kis időt magadnak a gondolkodásra? - szólalt meg Lou kedvesen. - Ne foglalkozz most a pasikkal. Minden figyelmedet fordítsd a kicsikre és meglátod, hogy amikor nem is várod, akkor jössz majd rá a megoldásra - nézett rám egy biztató mosollyal.

Szavai elgondolkodtattak. Miért is kéne nekem azonnal döntenem? Csak mert a fiúkban túlteng a férfi hormon?  Lounak igaza van. Megvilágosodott tekintettel néztem a nőre.

 - Köszönöm - öleltem át.

 - Nincs mit - fonta körém ő is a karjait. - Remélem tudod, hogy bármi gondod van, mindig számíthatsz rám?

 Könnyes szemekkel bólogattam, majd elköszöntem tőle és haza indultam. Sokkal könnyebbnek éreztem a lépteimet, mintha hatalmas súlytól szabadultam volna meg. Jókedvűen léptem be a házba, ahol jó néhány kíváncsi szempárral szembesültem.

 - Sziasztok! - köszöntem mosolyogva a vendégeknek.

 - Hol jártál báránykám? - hajolt hozzám Niall, hogy megpuszilhasson.

 - Csak kellett egy kis friss levegő, na meg egy jóbarát, aki meghallgatott - mondtam halkan, de Harry is és Joe is felkapták rá a fejüket. Kérdő tekintetüket elkerülve ültem le Liam mellé és már nyújtottam is a kezem a térdén lovagló hercegnőmért.

 - Ne már - húzta el a száját szomorúan Li. - Olyan keveset volt nálam.

 - Nálam is - nevettem fel, de nem adtam vissza a kislányt, inkább a karomba fektettem és ringatni kezdtem. Halk dúdolásba kezdtem és tekintetemet a csodaszép kék szemekbe fúrtam, amik engem fürkésztek kíváncsian.

 - Mi az amit énekelsz? - kérdezte Harry érdeklődve.

 - Csak egy dallam foszlány - vontam meg a vállam és tovább dúdoltam.

 - Ez baromi jó - húzta össze a szemét Damien majd az ujjaival ütemet adott neki.

 - Nekem is bejön - fülelt Liam, aztán ő is elkezdte ritmusra emelgetni a vállait.

Mire észbe kaptam, az egész szobát betöltötte a fiúk által kiadott hangok kavalkádja, ami meglepően hasonlított egy új dalhoz.

 - Ez tuti nyerő lesz - kapott a telefonja után Niall. - Még egyszer, mert otthon szeretném lekottázni - tette az asztal közepére a készüléket és megnyomta a felvevő gombot. A fiúk lelkesen követték az utasítását. Körbe néztem és meglepetten tapasztaltam azt a nyugalmat, amit az egész társaság ontott magából. Mindenki együttműködött a másikkal és nem voltak ellentétek. Nem hiába mondják, hogy a zene csodákra képes, mert ami a nappalimban történt az felért egy kisebb csodával. Merengésemből a kezemben tartott pici lány térített vissza, aki gőgicsélve jelezte, hogy neki is nagyon tetszik amit a fiúk csinálnak. Mosolyogva simítottam végig a puha arcán, majd meglepetten kaptam fel a fejemet, mikor kinyílt a lányok szobájának ajtaja és egy álmos kisbaba jelent meg az ajtóban egy még álmosabb Zayn kezében.

 - Hát ti? - kérdeztem, szavaimmal megszakítva a többiek zenélését.

 - Bevittem Hannat aludni, aztán valahogy engem is elnyomott az álom - puszilt bele a hajamba a pakisztáni énekes.

 - Add ide Joannet - nyúlt készségesen a lányáért Joe, de nem maradtam gyerek nélkül, mert Zayn máris pótolta a hiányt a kezében lévő tündérkével.

Az eddig nyűgösen nézelődő baba most hatalmas szemekkel pislogott rám és amikor ennek hatására elmosolyodtam, ő is így tett. Édes kis hangocskájával elvarázsolt mindenkit a szobában. Az az érzés ami ekkor költözött a szívembe leírhatatlan. Először tudatosult bennem úgy igazán, hogy életem legjobb döntése volt, amikor vállaltam őket. Tudtam, hogy rengeteg gondom lesz velük, de éreztem, hogy az ilyen pillanatok miatt éri meg az egész küszködés.