2015. március 31., kedd

102.rész

Jade

   Percek vagy talán órák óta ültem Lou nappalijában és vártam, hogy megszólaljon, mert ahogy megérkeztem, kiöntöttem neki a szívemet és a legapróbb részletét is elmeséltem a múltamnak. Ha ki is akadt, jól titkolta, mert az arcáról nem tudtam semmit sem leolvasni. Idegességemben az ujjaimat tördeltem, és nem figyeltem a mellettem ülő nőre, aki már sokadszorra szólhatott hozzám.
 - JB.? Itt vagy? - simogatta végig a karomat majd tenyerével befedte a kezemet.
 - Persze - néztem rá egy halvány mosoly kíséretében.
 - Aha - nevette el magát - pont úgy is nézel ki. Figyelj - komolyodott el aztán hirtelen - amit elmondtál, az nagyon megdöbbentett. Eddig is tudtam, hogy nem volt könnyű életed, de még csak végig gondolni is szörnyű, amiket mondtál. Egy ilyen fiatal lány nem ezt érdemelné a sorstól - rázta meg a fejét szomorúan. - De bárhogy is történt, a múlton már nem tudsz változtatni.
 - Tudom, de a jelenem és a jövőm múlik azon, hogy most mit csinálok - dőltem hátra a kanapén és kezeimet a fejem alá támasztottam. - Viszont képtelen vagyok dönteni. Az egyik oldalon ott van Joe, akire mindig számíthattam, segített amikor senki nem volt mellettem, összekapart amikor padlóra kerültem. A mérleg másik oldala pedig Harryé, aki igaz, hogy a múltban csúnyán elbánt velem, de amikor a lányokat vártam végig támogatott és nem is tudom, mi lett volna ha ő nincs - temettem az arcomat a tenyerembe.
 - Miért nem hagysz egy kis időt magadnak a gondolkodásra? - szólalt meg Lou kedvesen. - Ne foglalkozz most a pasikkal. Minden figyelmedet fordítsd a kicsikre és meglátod, hogy amikor nem is várod, akkor jössz majd rá a megoldásra - nézett rám egy biztató mosollyal.
Szavai elgondolkodtattak. Miért is kéne nekem azonnal döntenem? Csak mert a fiúkban túlteng a férfi hormon?  Lounak igaza van. Megvilágosodott tekintettel néztem a nőre.
 - Köszönöm - öleltem át.
 - Nincs mit - fonta körém ő is a karjait. - Remélem tudod, hogy bármi gondod van, mindig számíthatsz rám?
 Könnyes szemekkel bólogattam, majd elköszöntem tőle és haza indultam. Sokkal könnyebbnek éreztem a lépteimet, mintha hatalmas súlytól szabadultam volna meg. Jókedvűen léptem be a házba, ahol jó néhány kíváncsi szempárral szembesültem.
 - Sziasztok! - köszöntem mosolyogva a vendégeknek.
 - Hol jártál báránykám? - hajolt hozzám Niall, hogy megpuszilhasson.
 - Csak kellett egy kis friss levegő, na meg egy jóbarát, aki meghallgatott - mondtam halkan, de Harry is és Joe is felkapták rá a fejüket. Kérdő tekintetüket elkerülve ültem le Liam mellé és már nyújtottam is a kezem a térdén lovagló hercegnőmért.
 - Ne már - húzta el a száját szomorúan Li. - Olyan keveset volt nálam.
 - Nálam is - nevettem fel, de nem adtam vissza a kislányt, inkább a karomba fektettem és ringatni kezdtem. Halk dúdolásba kezdtem és tekintetemet a csodaszép kék szemekbe fúrtam, amik engem fürkésztek kíváncsian.
 - Mi az amit énekelsz? - kérdezte Harry érdeklődve.
 - Csak egy dallam foszlány - vontam meg a vállam és tovább dúdoltam.
 - Ez baromi jó - húzta össze a szemét Damien majd az ujjaival ütemet adott neki.
 - Nekem is bejön - fülelt Liam, aztán ő is elkezdte ritmusra emelgetni a vállait.
Mire észbe kaptam, az egész szobát betöltötte a fiúk által kiadott hangok kavalkádja, ami meglepően hasonlított egy új dalhoz.
 - Ez tuti nyerő lesz - kapott a telefonja után Niall. - Még egyszer, mert otthon szeretném lekottázni - tette az asztal közepére a készüléket és megnyomta a felvevő gombot. A fiúk lelkesen követték az utasítását. Körbe néztem és meglepetten tapasztaltam azt a nyugalmat, amit az egész társaság ontott magából. Mindenki együttműködött a másikkal és nem voltak ellentétek. Nem hiába mondják, hogy a zene csodákra képes, mert ami a nappalimban történt az felért egy kisebb csodával. Merengésemből a kezemben tartott pici lány térített vissza, aki gőgicsélve jelezte, hogy neki is nagyon tetszik amit a fiúk csinálnak. Mosolyogva simítottam végig a puha arcán, majd meglepetten kaptam fel a fejemet, mikor kinyílt a lányok szobájának ajtaja és egy álmos kisbaba jelent meg az ajtóban egy még álmosabb Zayn kezében.
 - Hát ti? - kérdeztem, szavaimmal megszakítva a többiek zenélését.
 - Bevittem Hannat aludni, aztán valahogy engem is elnyomott az álom - puszilt bele a hajamba a pakisztáni énekes.
 - Add ide Joannet - nyúlt készségesen a lányáért Joe, de nem maradtam gyerek nélkül, mert Zayn máris pótolta a hiányt a kezében lévő tündérkével.
Az eddig nyűgösen nézelődő baba most hatalmas szemekkel pislogott rám és amikor ennek hatására elmosolyodtam, ő is így tett. Édes kis hangocskájával elvarázsolt mindenkit a szobában. Az az érzés ami ekkor költözött a szívembe leírhatatlan. Először tudatosult bennem úgy igazán, hogy életem legjobb döntése volt, amikor vállaltam őket. Tudtam, hogy rengeteg gondom lesz velük, de éreztem, hogy az ilyen pillanatok miatt éri meg az egész küszködés.

2015. március 17., kedd

101.rész

Jade

   Furcsa, de egyben megnyugtató is volt ahogy átléptem a házam küszöbét. Az első ami feltűnt, hogy az egész lakást belengte a babák édes illata. Önkéntelenül is mosolyra húztam a számat és úgy indultam a lányaim keresésére. Nem sokat kellett mennem, mert a nappaliban találtam őket, Joe és Damien kezei közt. Éppen hatalmas elánnal tüntették el egy-egy cumisüveg tartalmát.
 - Sziasztok! - köszöntem halkan, hogy ne zavarjam meg az étkezést.
 - Szia...sztok! - köszöntek, majd visszafordultak a dolgukhoz. Néhány pillanatig csöndben bámultuk őket, de aztán kiürültek az üvegek és jöhetett a büfiztetés.
 - Csinálod te? - kérdezte Dam kedvesen és felém nyújtotta az eddig vállán pihenő textil darabot.
Remegő kezekkel vettem el tőle és terítettem a sajátomra, majd átvettem az érdeklődve nézelődő pici lányt.
 - Szia Joanne - nyomtam puszit a szőke tincseire.
 - Honnan tudod, hogy ő az? - nézett rám döbbenten Damien.
 - Nem tudom - vontam meg a vállamat. - Csak érzem, de lehet, hogy abból jöttem rá, hogy ő előbb kész lett az evéssel, mint Hanna. Ti mondtátok, hogy Jo sokkal bélpoklosabb, mint Han - becéztem a lányokat.
 - Eszméletlen vagy - ingatta meg a fejét nevetve az idősebb McIntry. - Nekünk hetekbe telt, mire megtudtuk őket különböztetni.
 - Mondtam én, hogy csodás anya leszel - kacsintott rám Harry biztatóan.
 - Gyere, segíts tisztába tenni őket - állt fel Joe és elindult a gyerekszobába.
Ahogy utána mentem, kíváncsian néztem körül bent. Furcsa volt látni, hogy az eddig üres szobát már teljesen belakták a kicsik. Mindenhol ruhák, játékok, pelenkák és különböző baba ápolási szerek voltak. Elképedve figyeltem ahogy Joe gyakorlott mozdulatokkal cseréli ki Hanna pelenkáját. Annyira rutinosan mozgott, hogy még a számat is eltátottam a nézése közben.
 - Most te jössz - mosolygott rám miközben lefektette a kezében lévő babát az ágyába.
Megrettenve néztem a fiúkra, akik csak kedvesen mosolyogtak rám, ezzel is ösztökélve, hogy nem lesz semmi baj. Először kicsit ügyetlenkedtem, de aztán a szóbeli útmutatások segítségével sikerült tisztába tennem Joannet, aki ezt egy hatalmas vigyorral az arcán hálálta meg nekem. Óvatosan befektettem őt is az ágyába és felhúztam nekik a zenélős, pörgenttyűt, ami az ágyuk felett lógott. Kellemes melódia hangzott fel a szobában és a két kicsi erősen figyelni kezdte a feje felett mozgó tárgyat.
 - Pár perc és alszanak - suttogta Damien, majd Harryvel és Joeval kimentek a szobából. Én még maradtam és egészen addig figyeltem a két kislányt, míg mindketten el nem kezdtek egyenletesen szuszogni. Ekkor egy-egy puszit nyomtam az arcukra és behúztam magam után a szobájuk ajtaját.
 - Alszanak? - kérdezte Dam mosolyogva.
 - Igen, mint a mormoták - sóhajtottam fel és leültem a kanapéra. - Annyira furcsa, hogy nem is olyan rég még azon vitatkoztunk, hogy milyen legyen az ágyuk, most meg már benne alszanak - szaladt ki a számon.
 - Igen, gyorsan telik az idő - vigyorodott el Harry. - Ha hinni lehet Niallnek, lassan már a fiúk is megjelennek, hogy udvaroljanak nekik.
 - Bebaszna - nyögött fel Joe fájdalmasan. - Azt hiszem vennem kell egy puskát - meredt maga elé mogorván. Hangosan nevetni kezdtem, de úgy, hogy még a könnyem is kicsordult.
 - Ne haragudjatok - törölgettem a szemeimet -, de annyira vicces ahogy védeni próbáljátok őket.
 - Persze, mert lányok és nem engedjük, hogy holmi kis pöcsfejek szórakozzanak velük - nézett rám Harry is morcosan.
 - Ó, jaj szegény kicsikéim - tettem a szívemre a kezem. - Egy rakás férfi fogja vigyázni az erényeiket. Egy rakás olyan férfi, akik számolatlanul vitték a nőket az ágyukba - pirítottam rájuk.
 - Jó, de az más - forgatták meg a szemeiket.
 - Mégis miben?
 - Mert ők a mi lányaink - jelentette ki büszkén Joe.
 - Ja, az mindjárt más - húztam el a számat -, de akikkel lefeküdtél, ők is valakinek a lányai voltak.
 - Basszus, hagyjátok ezt abba - vetett véget a vitánknak Damien. - Hála istennek, még csak pár hónaposak, így rá érünk ezzel a problémával jóval később foglalkozni. Inkább a most fent álló helyzetet kéne megbeszélnünk.
 - Mire gondolsz? - néztem értetlenkedve rá.
 - Arra, hogy most, hogy végre haza jöttél, elég kicsi lett a ház ennyi embernek - mutatott körbe. - Viszont a lányok megszokták az apjuk jelenlétét. Szóval arra gondoltam, hogy én szépen haza költözöm, de Joe marad.
 - Megoldjuk nélküle is a dolgokat - szólalt meg Harry vészjóslóan.
 - Én vagyok az apjuk és ezt senkinek nem engedem át - nézett Joe farkasszemet a Göndörrel.
Magamba roskadva hallgattam, ahogy szócsatázni kezdtek a fejem felett. Nem tudtam, hogy mit is kéne csinálnom. Az eszem és a szívem is mást mondott. Az egyik azt suttogta, hogy fogadjam el Hazza szerelmét és legyek boldog, de a másik rögtön rákontrázott, hogy ezt nem tehetem Joeval, mert ő a kicsik apja és ő is szeret engem.
  - Elég! - emeltem fel a hangom, mikor a két srác már majdnem egymásnak ugrott. Döbbenten hallgattak el és néztek rám. - Dam - pislogtam kérőn a barátomra. - Vigyáznál a lányokra, míg én elmegyek?
Beleegyezően bólintott.
 - Hova mész? - kérdezte Harry értetlenül.
 - Beszélnem kell valakivel - álltam fel a helyemről és a telefonomat magamhoz véve elindultam.
 - Mégis kivel? - ért utol Joe mérges hangja.
 - Egy olyan valakivel, aki segít eldönteni, hogy most mit tegyek - szóltam vissza a vállam felett, majd kiléptem az utcára. Kabátomat összébb húztam magamon és sietősre igazítottam a lépteimet. Jól esett kiszellőztetni a fejemet és rendezni a gondolataimat. Mikor már úgy éreztem, hogy értelmesen fel tudom vázolni a problémámat annak a illetőnek, fogtam a telefonomat és felhívtam. Gombóccal a torkomban vártam, hogy felvegye. Amikor ez megtörtént, egy hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból.
 - Szia Lou! - köszöntem a régen látott nőnek, akit annak idején a szívembe zártam.
 - Hali Jade - üdvözölt ő is, de a hangján hallottam, hogy nagyon meglepődött a hívásomtól. - Baj van?
 - Nem nincs, illetve... - habogtam össze-vissza, majd lehunytam a szemeimet és erőt véve magamon belevágtam. - Tanácsra lenne szükségem. Tudnál nekem segíteni?

2015. március 10., kedd

100.rész

Harry

  A szavak meggondolatlanul törtek fel belőlem. Szemeimmel fogva tartottam Jade tekintetét, amiből kiolvashattam a teljes döbbenetet. Sóhajtva gurultam le róla.
 - Ne haragudj - mondtam megtörten. - Nem akartalak így letámadni - masszíroztam meg az orrnyergemet idegesen.
 A közénk ereszkedő csend szinte fájdalmasan feszítette a dobhártyámat. Magamban már elkönyveltem egy jó nagy pofára esést, mikor hirtelen meghallottam a mellettem fekvő lány bizonytalan hangját.
 - Nem Harry, te ne haragudj - suttogta. - Én... - kezdte remegő hangon - még ...szóval, nem tudom, hogy mit érzek - nyögte ki. - Egyszer voltam szerelmes - ejtette ki a fájdalommal teli a mondatot a száján és én tudtam, hogy mire gondol közben. Felkönyököltem, hogy láthassam az arcát. - Te is tudod, hogy mi lett a vége - húzta el a száját.
 - Jade vagy inkább Elisabeth - fogtam a kezeim közé az arcát -, annyira sajnálom. Soha nem fogom tudni megbocsátani magamnak, amit akkor tettem. Ha tehetném visszamennék az időben és jól seggbe rúgnám az akkori énemet. Elmondanám neki, hogy vigyázzon arra a kincsre, amit talált és ne tegye tönkre.
Figyeltem ahogy a lány lehunyt szemhéjai alól kicsordulnak az első könnycseppek, de nem engedtem lefolyni az arcán, mert ajkaimmal lecsókoltam őket a bársonyos bőrről. A szívem majd megszakadt, mikor meghallottam az ajkai közül feltörő elfojtott zokogás első hangjait. Karjaimat óvón a teste köré fontam és magamhoz szorítottam. Hagytam, hogy kisírja magát, miközben a lelkem egyre több darabra szakadt. A legrosszabb az volt, hogy tudtam, ezt én tettem vele és gőzöm sem volt róla, hogy hogyan tehetném jóvá. 
Telefoncsörgésre kaptuk fel a fejünket. Jade megtörölte a szemeit és próbálta rendezni a légzését. Kezébe vette a készülékét majd megnyomta a zöld gombot.
 - Szia, mondjad - szólt bele rekedten.
 - ...
 - Nem, nincs semmi baj, csak kicsit elfáradtam - füllentette valakinek, akinek a kilétéről még fogalmam sem volt.
 -....
 - Mindjárt megyünk - mosolyodott el halványan. - Igen, Harry is velem van - szegte fel dacosan az állát, amiből rájöttem, hogy McIntry van a vonal másik végén.
 - ...
 - Jó, akkor pár perc és ott vagyunk - nyomta ki a készüléket majd felállt az ágyról és elindult a fürdő felé.
 - Mit csinálsz? - hívtam fel magamra a figyelmét.
 - Ha nem gond, akkor lezuhanyozom - rezzent össze. Olyan volt, mint akinek most esik le, hogy nincs egyedül a szobában. 
 - Miért lenne gond? - ráncoltam össze a szemöldökömet értetlenül, de választ nem kaptam, mert a lány eltűnt a fürdőben.
 Mély levegőt vettem és hanyatt dőltem az ágyon. Kezeimet a tarkóm alá csúsztattam és a plafont kezdtem bámulni, mintha a fejemben kavargó kérdésekre onnan tudnám leolvasni a válaszokat. Hallgattam ahogy Jade a zuhany alatt folyatja magára a vizet és meg kellett erőszakolnom magam, hogy ne menjek utána és ne merüljek el megint a testében. Ez a lány olyan volt nekem, mint egy kibaszott drog. Minél több időt töltöttem vele, annál jobban kívántam és egyre kevésbé akartam létezni nélküle. Tekintetemet az ajtóra szegeztem mikor meghallottam, hogy elzárta a vizet. Egy törölközővel a testén jelent meg a szobában, amitől elállt a lélegzetem. Némán figyeltem, ahogy összeszedegette a szétszórt ruháit majd felöltözött.
 - Joe hívott - emelte rám gyönyörű kék szemeit. - Kérdezte, mikor megyek haza - mondta egy kisebb grimasszal a száján. - Csak meg akartam kérdezni, hogy te is jössz-e - sütötte le a szemeit.
Azonnal felugrottam és elé álltam. 
 - Jade - nyúltam az álla alá. - Akarod, hogy menjek?
Nem válaszolt, csak bólintott. Furcsa volt a viselkedése, mert most cseppet sem hasonlított arra a határozott lányra, aki a szülés előtt volt. Elveszettnek tűnt. Egy gyors csókot nyomtam a homlokára, majd én is birtokba vettem a zuhanyfülkét, hogy felfrissítsem magam. Igyekeztem, mert nem akartam megváratni JB.-t. Mikor felöltözve kiléptem a szobámba, az ágyon ült és bámult kifelé az ablakon. Leültem mellé és kezeit az enyémek közé fogtam.
 - Mi a baj? - kérdeztem. - És ne mond azt, hogy semmi, mert látom rajtad, hogy valami bánt.
 - Én nem tudom, hogy mit kell csinálnom. Félek, hogy valamit elrontok - suttogta. Először nem értettem, hogy mire gondolt és csak néhány pillanat múlva esett le, hogy a lányokról beszélt.
 - Nyugi - öleltem át a vállát. - Hamar bele fogsz jönni - biztattam. - Ha nekünk sikerült, neked miért ne sikerülne? - kacsintottam rá amit egy halvány mosollyal köszönt meg. - Na gyere! - húztam fel az ágyról. - A hercegnők már nagyon várnak - nyomtam még egy csókot az ajkaira és az ujjainkat összekulcsolva elindultam vele a szomszéd ház felé.

2015. március 3., kedd

99.rész

Jade

   Két hét telt el azóta, hogy először láthattam a lányaimat. Azután a fiúk minden nap behozták őket, hogy megszokják a közelségemet és én is az övékét. Elsőre nagyon bénának éreztem magam, de ez mára már elmúlt. A gyógytornászom segítségével, aki lelkiismeretesen gyötört, hogy rendesen tudjam mozgatni a fekvésben "ellustult" izmaimat, újra talpra álltam.
 - Izgulsz? - kérdezte Naomi miután befejezte az utolsó kezelésemet.
 - Nagyon - vallottam be remegő hangon és leültem az ágyam szélére. - Az egy dolog, hogy már meg tudom fogni őket és nem parázok az etetéstől sem, de mit fogok csinálni velük egész nap? Honnan fogom tudni, hogy miért sírnak, mikor kell őket tisztába tenni vagy hogy...
 - Cssh - tette nyugtatólag a kezét a karomra. - Eddig is ügyes voltál, ezután is menni fog. Arról nem beszélve, hogy a fiúk is segítenek majd. Sose láttam még ennyi apukának valót egy helyen - nevetett fel, amitől én is jobb kedvűbb lettem. - Mindegyikük úgy viselkedik velük, mintha a sajátjai lennének. Annyira édesek - sóhajtott fel.
 - Főleg az egyik, igaz? - kacsintottam rá mindentudóan.
 - Nem tudom miről beszélsz - pirult el azonnal, elárulva magát.
 - Arról a szőke, kék szemű mackóról, aki teljesen elcsavarta a fejedet - hajoltam a füléhez, kuncogva.
 - Én nem... - sütötte le zavartan a szemeit.
 - Naomi, nem vagyok vak - pirítottam rá. - Akárhányszor találkoztok, felforr a levegő körülöttetek.
 - Na jó, bevallom, nagyon bejön - mosolyodott el. - Annyira édes. Imádom ahogy a lányokkal bánik - meredt maga elé szerelmesen.
 - Hűha - emeltem fel a szemöldökömet. - Téged aztán jól befűzött.
 - Szerintem meg észre sem vesz - húzta el a száját. - Ő mégis csak egy híresség, míg én csak egy mezei gyógytornász vagyok.
 - Te nagyon hülye vagy - dorgáltam meg. - Szép vagy és okos, és szerintem bejössz neki.
 - Gondolod? - csillantak fel a szemei.
 - Tudom - vigyorodtam el, mert eszembe jutott a tegnapi beszélgetésünk Niallal, aki szintén nekem öntötte ki a szívét, amibe beköltözött egy barna hajú lány.
További eszmecserénket a fiúk érkezése szakította meg. Mint mindig, most is hangoskodva, nagyokat nevetve léptek a kórterembe.
 - Sziasztok - köszöntek szinte egyszerre.
 - Helló!
 - El sem hiszem, hogy ma végre haza jössz - sietett hozzám Harry és boldogan nyomta ajkait az enyémekre.
 - Én is így vagyok vele - bújtam hozzá készségesen és nagyot szippantottam az illatából.
Az elmúlt hónapok történései akarva, akaratlanul is befészkelték magukat a fejünkbe.
 - Készen vagy? - suttogta a fülembe miközben orrát végig húzta nyakam érzékeny bőrén.
 - Indulhatunk - válaszoltam rekedten és felnéztem a csodaszép zöld szemekbe, amik most szinte feketén világítottak a vágytól. A szívem nagyot dobbant, mikor ajkait féloldalas mosolyra húzta és ebben a mosolyban benne volt minden. Ígéret, szerelem, vágy. Ujjainkat összefűzte és sietve elindult az ajtó felé. Kábaságomból Naomi nevetése térített észhez.
 - Hű de siettek haza - nézett ránk huncut szemekkel. - Bár teljesen megértem. Hónapok óta nem voltatok együtt - vigyorgott tovább.
Nekem pedig kezdett felszállni a rózsaszín köd a szemem elől. Nem hittem, hogy Harry kibírta ezt az időt szex nélkül. Félve néztem a fiú arcára, de nem tudtam leolvasni onnan semmit.
 - Nem, valóban nem voltunk együtt már régóta - válaszolt a lánynak, de a szemei fogva tartottak. - Pont ezért, ha nem haragszotok, mi most lelépünk - csúsztatta kezét a derekamra és az ajtó felé tolt.
 - Estére átmegyünk - ért utol még Liam hangja, de már nem figyeltem rá. Követtem a göndör fiút, aki lábait kapkodva igyekezett az autójához. Beültünk, de egyikünk sem szólalt meg. A hazáig tartó utat néma csendben tettük meg. A ház előtt Hazza kiugrott a kocsiból majd az én oldalamra sietett és kisegített. Kezemet újból megfogva a házához húzott. A bejárati ajtót szinte feltépte miután a kulcsaival sokáig vacakolt.
 - Haz... - kezdtem bele, de nem tudtam folytatni, mert a falnak nyomódtam és Harry ajkai máris letámadtak. Nem finomkodott, minden érintéséből sütött a sürgető vágy. Lihegve kapkodtunk levegőért.
 - Annyira, kibaszottul hiányoztál - döntötte a homlokát az enyémnek.
 - Te is - vallottam be.
 - Tudom, hogy nem szabadna még és várnunk kéne, meg pihenned is kell - beszélt összevissza.
 - Csssh - tettem az ujjamat az ajkára - majd pihenek utána - nyúltam a pólója aljához, hogy tudatosítsam benne, mit is szeretnék.
Néhány pillanat múlva már ruha nélkül néztünk farkasszemet egymással, majd Harry felkapott és a hálószobába cipelt. Óvatosan letett az ágyra, majd fölém mászott.
 - El sem tudod képzelni, hogy mennyire ki vagyok éhezve rád - harapott a nyakamba egy aprót, amitől egy jóleső nyögés hagyta el a számat. - De ahogy hallom, te sem vagy ezzel másképp - vigyorgott rám kaján mosollyal az ajkán.
 - Fogd be - túrtam a hajába majd lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam. Nyelveink vad táncba kezdtek, testünk felforrósodott és lassan mindketten vakációzni küldtük a józan eszünket. A szobát sóhajaink, nyögéseink kavalkádja töltötte be.
 - Kicsim ne bírom tovább - fúrta zöld smaragdjait íriszeimbe, majd szétnyitotta a lábaimat és egy erőteljes lökéssel belém hatolt. Egyszerre nyögtünk fel a jóleső érzéstől. Nem finomkodott, gyors tempóban kezdett mozogni, amit nem bántam, mert már ettől a kevéstől is az élvezet mezsgyéjén egyensúlyoztam. Aztán egy mélyebb mozdulattól átléptem azt a bizonyos határvonalat. Ujjaimmal a karját szorítottam és sikítva ismételgettem a nevét. Éreztem ahogy ő is megrázkódott, majd egy férfias nyögéssel elélvezett. Percekig nem tértünk magunkhoz.
 - Ez már nagyon kellett - nevetett fel Harry miután legördült rólam.
 - Nekem mondod? - kuncogtam fel. - Hónapokig feküdtem úgy, hogy csak gyűlt bennem a feszültség. Te legalább tudtál tenni ellene.
 - Mire gondolsz? - könyökölt fel, hogy jobban lásson.
 - Öm, én nem hiszem, hogy te nem... - fordítottam el a fejemet zavartan.
 Harry először értetlenül nézett, majd leesett neki, hogy hova is akarok kilyukadni.
 - Arra akarsz célozni, hogy amíg te kórházban voltál, addig én mással bújtam ágyba? - komorodott el az arca.
 - Miért, nem?
 - Nem! - csattant fel. - Basszus Jade! Hogy gondolhatsz ilyet? - dőlt vissza a párnájára.
 - Ne haragudj - haraptam be az ajkamat. - Én csak...
 - Nem hitted volna, hogy megvárlak - suttogta halkan.
 - Valahogy úgy - nyeltem nagyot és végig simítottam az arcán bocsánat kérés gyanánt.
 - Most jól figyelj, mert többet nem fogom elmondani, vagy legalábbis nem így - gördült hirtelen fölém. - Szeretlek Jade. Kibaszottul és visszavonhatatlanul beléd estem. Nem tudom, hogy mit tettél velem, de már nem tudom elképzelni nélküled az életemet. Kellesz nekem te is és a lányok is. Azt akarom, hogy velem legyetek a nap minden órájában, percében. Fel tudod ezt fogni?
Elhűlve néztem a jól ismert arcra, ami most szenvedélytől piroslott. Kábán bámultam a szemeibe, amikből kiolvastam, hogy nem hazudik.