2015. február 24., kedd

98.rész

Harry

   - Nagyon hallgatag vagy - nézett rám Liam miközben hazafelé tartottunk a kórházból. - Gond van?
 - Nem csak... - túrtam a hajamba idegesen. - Félek - nyögtem ki nagy nehezen, mikor megértettem, hogy már nem tudom egyedül cipelni ezt a terhet, ami a vállamat nyomta. Muszáj volt kiadnom magamból.
 - Mitől?
 - JB.-től, Joe-tól, a babáktól, magamtól és ettől az egész kibaszott helyzettől - soroltam.
 - Nem értelek - meredt rám kitartóan a barna srác. - Eddig meg voltál veszve Jade-ért és a lányokért. Mi változott?
  - Most is így van. Imádom őket és ha rajtam múlna, már rég egy család lennénk, de ma valami olyat láttam JB. szemeiben, ami megrémített.
 - Mégis mit?
Visszagondolva a történtekre, tényleg, mégis mit láttam? Talán azt, hogyha egy fél perccel később jövünk, akkor az a mocsok kihasználja a helyzetet és megcsókolja az én barátnőmet? Figyeltem az arcát és az beszédesebb volt mindennél. Még mindig szereti a lányt. És JB? Rajta a zavarodottság volt az első amit felfedeztem, de volt ott még valami más is, ami megcsillant a tekintetében és ettől megijedtem. Egy apró szikra, ami félek, hogy egyszer csak feléled és akkor elveszítem őt.
 - Szereti - nyeltem nagyot ahogy kimondtam.
 - Kit? - értetlenkedett Liam, mire elvesztettem a türelmemet.
 - Joet, baszd meg! - ordítottam ki végre magamból azt ami már egy ideje szét akarta tépni a belsőmet.
 - Te hülye vagy - kerekedtek el a szemei a barátomnak. - Eddig sem szerette. Pont ezért lépett le tőle. Nem ő mondta, hogy képtelen erre az érzésre? Rémeket látsz - nyugtatgatott.
 - Hidd el, hogy nem - sóhajtottam fel. - Mikor beléptünk a kórterembe, láttam. Ott volt a szemeiben.
 - Tételezzük fel, hogy így van, akkor most mi lesz? Mit fogsz csinálni?
 - Nem tudom - ráztam meg a fejemet, majd leállítottam az autót a házam előtt és tehetetlenül hátra dőltem az ülésben.
 - Miért nem hagyod az egészet a fenébe? - kérdezte halkan, szinte csak önmagától. - Újra összejöhetnének.
 - Mert én akarom őket! - néztem villámló tekintettel rá. - Ők hozzám tartoznak. Én voltam végig Jade mellett, én segítettem neki megszökni, házat venni, fogtam a kezét az orvosnál, én tudtam meg legelőször, hogy lányokat vár és még egy csomó más élmény köt minket össze és ezt nem engedem át Joenak. 
 - Nem gondolod, hogy bármit is teszel, attól még ő az apjuk?
 - Nem érdekel - morogtam.
 - Hazza - tette a vállamra a kezét - miért csinálod ezt?
 - Mert szeretem a kurva életbe! - ordítottam bele a kocsi utasterébe majd arcomat a kezeim közé hajtottam és halkabban folytattam. - Szeretem, érted? 


Joe

   - Nem hiszem el! - pufogtam haza felé az autóban.
 - Halkabban - szidott le a bátyám. - Alszanak a törpék - nézett a visszapillantóba, hogy meggyőződjön az igazáról, majd felém fordult. - Na mesélj, mi bajod?
 - Szerinted? Styles a bajom - morogtam. - Az a köcsög mindenhol ott van. Ő és a bandája már az agyamra mennek. Mindenbe bele kell ütniük az orrukat.
 - Hej, hej, hej! Érthetőbben nem lehetne, mert ebből egy szót sem fogtam fel. Miről is beszélsz most?
 - Majdnem megcsókoltam. Vágod? Ilyen icipicin múlott - mutattam milliméternyi távolságot az ujjaim közt.
 - És mi akadályozott meg benne? 
 - Az, hogy öt hülye gyerek, nagyon tudja, mikor kell időzíteni. Pont akkor jöttek meg amikor már majdnem sikerült elérnem, hogy ...
 - Te letámadtad JB.-t? - vágott közbe Dam.
 - Nem, vagyis egy kicsit - nyöszörögtem. - Annyira érezni akartam. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy meg kell tennem.
 - És ő?
 - Mire gondolsz? - fordultam a bátyám felé, mert nem értettem hova akar kilyukadni.
 - Ő is akarta?  - forgatta meg a szemeit.
 - Nem tudom - vontam meg a vállamat. -  Nem ellenkezett. Olyan volt, mint aki leblokkolt, csak nézett rám azokkal a gyönyörű szemeivel - sóhajtottam fel. - Ha nem törik ránk az ajtót, talán sikerült volna felélesztenem benne is valamit.
 - És mit szólt hozzá a Göndör? - kérdezte Damien.
 - Azonnal kiszúrta, hogy mi a tervem és majdnem körbe pisilte a lányt, hogy megmutassa, hogy az övé - húztam el a számat.
 - Hát drága öcsém, ezt eddig is tudtuk, hogy kemény menet lesz - vigyorodott el -, de majd megoldjuk valahogy.
 - Ja - dőltem hátra az ülésben. - Nem fogom hagyni, hogy Styles-é legyen - jelentettem ki magabiztosan. - Jade az enyém és a lányok is! Szeretem őket.

2015. február 17., kedd

97.rész

Jade
  
  Kedvtelenül néztem ki a fejemből. Annyira üresnek éreztem magam, és nem csak a babák miatt, hanem úgy általában. Nagyot sóhajtva pislogtam ki az ablakon. Mi lesz most? - tettem fel magamnak már sokadszorra is a kérdést, de a válasz váratott magára. Összezavarodtam. Kitudódott a titkom és most már semmi nem lesz olyan, mint volt. 
Halk kopogásra kaptam fel a fejemet, majd kinyílt az ajtó és Damien lépett be rajta egy pici babával a kezében. A szívem nagyot dobbant, mikor megláttam. Szemeimet elfutották a könnyek, hát itt vannak, láthatom őket.
 - Nézd csak Joanne, ez a gyönyörű csajszi itt az anyukád, akinek hónapokig a pocakjában laktál - magyarázta a picinek. - Köszönj szépen neki - lépett a kis csomaggal az ágyamhoz. Hevesen dübörgő szívvel és egekbe szökött vérnyomással pillantottam rá a világ egyik legszebb babájára. Aztán tekintetemet újra az ajtóra vezettem, ahol Joe alakja bukkant fel a másik kicsivel.
 - Szia JB. - suttogta halkan és szemeivel fogva tartotta az enyémeket.
 - Szia...sztok - nyögtem végre ki. - Istenem, de gyönyörűek - kapkodtam a tekintetemet egyik kislányról a másikra.
 - Vedd át - csúsztatta a kezeim közé Damien Joannet.
 - Én... - dermedtem le és moccanni sem mertem, szinte levegőt is elfelejtettem venni. - Mi van, ha elejtem? - kérdeztem suttogva miközben belenéztem a baba kék íriszeibe, amik a csodálkozástól nagyra nőve meredtek rám. - Szia kicsim - csúszott ki aztán önkéntelenül is a becézés a számon - én vagyok az anyukád - simítottam végig a puha, selymes bőrű arcán. - Csodaszép vagy, tudsz róla? - olvadoztam a rám villantott apró, fog nélküli vigyortól.
 - Tessék, itt van Hanna is - tette Joe a másik kislányt is a karomba óvatosan.
 - Istenem, el sem hiszem - kezdtek potyogni a könnyeim az örömtől és a büszkeségtől. - Annyira szépek és annyira picik - hajoltam föléjük és mindkettőjüknek egy-egy puha puszit nyomtam a homlokukra. - Milyen finom illatuk van - szippantottam egyet a kicsiket körülvevő levegőből. 
Szabály szerint éreztem, ahogy szívem remegésbe kezd és ez átterjed a testem többi részére is.
 - Jade, jól vagy? - hallottam meg Damien aggódó hangját.
 - Igen, csak...annyira jó őket látni, de közben meg annyira fura is - meredtem a két lánykára, akik úgy gondolták, hogy itt az ideje a pihenésnek, mert egyre laposabbakat pislogtak.
 - Várj, elveszem - emelte ki a karomból Joe előbb az egyik, majd a másik már alvó babát és a mellettem lévő ágyra fektette őket. Gondosan körbe kerítette őket az összehajtogatott takaróval, nehogy leessenek.
 - Jó súlyban vannak - mosolyodtam el, miközben a vállaimat mozgattam, amik görcsbe álltak a mozdulatlanságtól.
 - Nem annyira, csak nem vagy hozzájuk szokva - nézett rám Joe áthatóan, mire lesütöttem a szemeimet.
 - Öhm, azt hiszem én iszom egy kávét a büfében - sétált az ajtóhoz Dam, de mikor ránézett az öccsére, még hozzá tette - és eszem is valamit - csukta be maga után az ajtót.
Nehéz, fullasztó csend telepedett ránk. Én a kezeimet tördelve bámultam a takarómat, mintha valami érdekfeszítő dolgot fedeztem volna fel rajta.
 - Köszönöm - hallottam meg Joe suttogását. Értetlenül kaptam rá a tekintetemet.
 - Mégis mit?
 - Hogy megajándékoztál velük - nézett ellágyult arccal a lányok felé.
 - Ohh - döbbentem meg. Mindenre számítottam, de erre nem. Zavartan a babák felé fordultam és figyelni kezdtem őket. Annyira békésen szuszogtak. Lehunyt szemeik néha megmozdultak és néha mosolyra húzták a szájukat. 
 - Jade...
 - Joe... - szólaltunk meg egyszerre.
 - Kezd te - eresztett meg egy halvány mosolyt felém.
 - Oké - fújtam ki a levegőt. Összeszedtem az össze bátorságomat és kiböktem - Sajnálom. Én...nem tudtam, hogy mit tegyek. Még megbeszélni sem tudtuk, mert akkor pont nem voltunk jóban - hajtottam le a fejemet. - Ráadásul azt sem tudtam, melyikteké, csak abban az egyben voltam biztos, hogy megtartom. Nem akartalak magamhoz láncolni...
 - JB. - fektette tenyerét a kezeimre, amik már galacsinná gyűrték a takaróhuzatot. - Felfogtam, hogy mit miért tettél. Időbe telt, de nekem másom sem volt amíg te itt feküdtél. Inkább nekem kéne bocsánatodért esedeznem, mert miattam kerültél ebbe a helyzetbe. Ha én akkor nem ordibálok veled... - gördültek le az első könnycseppek az arcán.
 - Csssh - simítottam le őket onnan. - Már vége - próbáltam tudatosítani benne, ahogy magamban is. Szerettem volna, ha nem magát okolja a történtekért, de ahogy a szemeiből kiolvastam, az lehetetlen kérés volt.
 - Nem tudom mit csináltam volna nélküled - kapta el a kezemet és a tenyerembe csókolt. - Minden éjjel itt ültem és azért imádkoztam, hogy végre felébredj, hogy te is láthasd azt a két kis csodát, ami belőlünk fakadt. Jade én még mindig... - hajolt egyre közelebb hozzám amitől legalább két ütemet kihagyott a szívem. Nem tudtam mozdulni, csak lefagyva vártam, hogy mi fog történni, tekintetemet a szemei és az ajka közt járattam, de aztán kivágódott az ajtó és betódult rajta öt jókedvű srác.
 - Helló anyuci! - rikkantotta el magát Niall, de mikor meglátta a két kis csöppséget a szobában, visszavett a hangerőből. - Bocsi, nem tudtam, hogy a hercegnőim is itt lesznek ma - pislogott ellágyult tekintettel az apróságokra. 
Joe zavartan és talán kissé dühösen állt fel mellőlem és átengedte a helyét a többieknek, akik sorban megpusziltak majd helyet foglaltak a lányok mellett, akik a hangzavarra elkezdték nyitogatni a szemeiket. Harry mellém ült és a derekamat átkarolva magához húzott.
 - Szia Kicsim - nyomott birtokló csókot az ajkaimra, mire a raszta hajú srác felmordult és kiviharzott a szobából.
 - Ez mi volt? - vontam kérdőre a Göndört.
 - Semmi - vonta meg a vállát - csak emlékeztettem rá, hogy kihez tartozol - eresztett meg egy féloldalas mosolyt, amitől a gödröcskéi megjelentek az arcán és rosszfiússá varázsolták az egész megjelenését.
A szemeimet forgatva fordultam el tőle. Haragudtam is rá, meg nem is. Nem tudtam kiigazodni magamon, így inkább a többieket kezdtem figyelni, ahogy gügyögve dajkálták a lányokat, addig sem kellett foglalkoznom a teljesen összezavarodott érzéseimmel.

2015. február 3., kedd

96.rész

Joe

   Reggel kőtömbbel a gyomromban ébredtem. Még félig csukott szemekkel a konyhába csoszogtam, hogy megmelegítsem a lányoknak a tápszert, mert ha felébrednek és nem kapnak azonnal enni, oltári nagy hisztit tudnak csapni.
 - Reggelt! - morogtam a bátyámnak, aki már az egyik széken terpeszkedett, kávéval a kezében és az asztalt bámulta.
 - Neked is - nézett rám és a szemei alatti karikákból arra következtettem, hogy nem sokat aludt az éjjel.
 - Baj van? - töltöttem magamnak is a még forró reggeli italból majd mellé ültem és kíváncsian fürkésztem az arcát.
 - Voltam bent az éjjel a kórházban.
 - Beteg vagy? - kérdeztem azonnal és csak pillanatokkal később esett le, hogy miért volt bent. - Ó.
 - Érdekes volt, mert a nővérkék úgy köszöntek nekem, mintha ismernének - fúrta a tekintetét az enyémbe.
 - Most erre mit mondjak - vontam meg a vállam. - Voltam nála...
 - Erre magamtól is rájöttem. Csak az okot nem tudom, illetve sejtem, de... Még mindig szereted, igaz?
 - Nem - vágtam rá túl hamar, de aztán lehorgasztottam a fejemet és elsuttogtam az igazat. - Mindennél jobban. Nem tehetek róla - szabadkoztam hirtelen, magam sem tudtam, hogy miért.
 - Joe, nyugi - mosolygott rám Dam. - Reméltem, hogy ezt mondod.
 - Ezt hogy érted? - pislogtam rá összezavarodottan.
 - Úgy, hogy nektek együtt kell lennetek. Ti egy család vagytok és én mindenben segíteni fogok neked, hogy vissza tudd szerezni Jadet.
 - Szerinted van még esélyem?
 - Hatalmas fórod van a Göndörhöz képest - Damien látva az értetlen tekintetemet folytatta. - Te vagy a gyerekek apja és ez egy nőben felülbírál mindent, csak hagyj egy kis időt neki a gondolkodásra. Teljesen össze van zavarodva. Van két kislánya, akiket még nem is látott, ráadásnak még itt vagy te, és Harry is...
 - Te beszéltél vele?
 - Igen. Felébredt amikor bent voltam nála.
 - Hogy van?
 - Fizikailag jól, de lelkileg a padlón - húzta el a száját. - Be kellett hívnom az éjszakás nővért, hogy lenyugtassa. Kapott egy nyugtatót amitől kidőlt.
Az ezután beállt néhány perces néma csendet hangos sírás törte meg.
 - Na indul a robot, felébredtek a csajok - vigyorodott el a bátyám és velem együtt megindult a gyerekszoba felé. Szélesre tártam az ajtót és mosolyogva léptem a  kiságyakhoz, ahonnan a lányaim egyre hangosabban követelték maguknak a reggelit.
 - Itt vagyunk - szólaltam meg lágyan, mire a sírás hüppögéssé apadt. Kíváncsi tekintetek kúsztak felénk. - Gyere Joanne - emeltem fel a rózsaszín karkötős kislányt az ágyából és fél szemmel láttam, hogy Dam is így tesz Hannával, akinek pedig egy piros kis masni díszelgett a csuklóján. - Apa szemefényei - simítottam végig óvatosan a szőkés pihéken a fejük búbján.
 Ölünkben a kicsikkel leültünk a nappaliba és az előre bekészített cumisüvegeket a szájukba nyomtuk. Halk cuppogásuk töltötte be a szoba csendjét. Elmerengve néztem a két kis csöppségre. Annyira hihetetlen volt, hogy már két hónapja minden napomat ők töltik ki.
 - Szerinted mi lesz, ha Jadet haza engedik? - kérdeztem, tekintetemet el nem szakítva Joannetól. - Ez a ház kicsi mindannyiunknak.
 - Ebből is látszik, hogy JB. egyedül akarta felnevelni a lányokat - mormolta Dam.
 - Ja, ezért költözött a Bongyor szomszédjába - húztam el a számat.
 - Joe! Ő csak azt tette amit úgy gondolt, hogy jó lesz a gyerekeknek - oktatott ki a bátyám. - Annyiszor megbeszéltük már, hogy egyikünk se tudja, hogy mi mehetett végbe benne mikor megtudta, hogy terhes. Ne felejtsd el, te akkor épp valamelyik ügyeletes cicababáddal próbáltad féltékennyé tenni. Sajnálatos módon se te, se én nem vettük észre, hogy van valami baja. Én megértem, hogy kellett neki egy biztos pont, akire támaszkodhatott. 
 - De pont Styles? - csattantam fel, mire a kezemben pihegő kislány szemei nagyra nyíltak az ijedtségtől. Szája lefelé görbült, mire Damien csúnyán nézett rám. - Csssh, kicsikém - gügyögtem neki, miközben felálltam vele és ringatni kezdtem. - Miért nem Niall? - folytattam tovább a hőbörgésemet visszafogottabb hangon.
 - Mert Harryre eszünkbe se jutott gyanakodni. Okos húzás volt Jadetól, mert a többieket azonnal lerohantuk, csak a Göndört hagytuk ki, mondván, úgysem kérné meg őt, hogy segítsen - vonta meg a vállát és ő is felállt Hannával. - Úh - fintorította el az orrát. - Azt hiszem apa, csomagod érkezett - tartotta el magától a fogatlanul mosolygó lányzót. 
 - Miért mindig nekem? - értetlenkedtem, mert Damien mindenben segített, de a pelenkázást eddig még nem vállalta be. Lemondó sóhajjal indultam meg a kisszobába, ahol mindent előkészítettem a pelus cseréhez és az átöltözéshez.
 - Ne azt add rájuk - vette ki a kezemből az egyszerű zöld bodykat és másik után kezdett kutatni a polcon. - Itt vannak ezek - cserélte ki őket két gyönyörű pink-fehér színűre, amit eddig csak különleges alkalmakkor adtunk rájuk.
 - Hova megyünk? - szaladt ráncba a homlokom.
 - Itt az ideje, hogy megismerjék az anyukájukat - mosolygott a lányokra, akik viszonozták a gesztust.
 - Jó ötlet ez? - meredtem rá zavartan, miközben már a második lánykám fenekét tettem tisztába.
 - A legeslegjobb - bólintott komolyan Dam. -  Nézd, Jade hónapokig szenvedett velük és még nem is tarthatta őket a karjaiban. Ők meg csupa pasival vannak körülvéve és azt sem tudják, hogy van nekik egy anyukájuk, aki nagyon szereti őket - magyarázott a picikhez fordulva, akik gőgicsélve válaszoltak neki. Fogott egy táskát és pelenkát, váltóruhát tett bele. - Most megyünk és meglepjük anyucit - emelte fel rutinos mozdulatokkal Joannet. - Hidd el, Jadenek jót fog tenni, ha láthatja őket - hagyott magamra Hannaval.
 - Ha a bácsikád egyszer valamit a fejébe vesz, azt kisbaltával sem lehet kiverni onnan - nyomtam puszit a hercegnőm puha arcára és követtem a testvéremet az autóhoz. 
Becsatoltuk a lányokat a gyerekülésbe, majd mi is beszálltunk. Zenét hallgatva és gondolatainkba merülve értünk el a kórházhoz. Mivel a lányok nem aludtak el, így nem a babahordozóvá alakítható ülésben vittük be őket az épületbe, hanem csak úgy simán karban. Az ismerős szobához közeledve egyre idegesebb lettem, de az ajtó előtt Damien bátorítón rám mosolygott majd benyitott. 
 - Nézd csak Joanne - mondta a kislánynak - ez a gyönyörű csajszi itt az anyukád, akinek hónapokig a pocakjában laktál. Köszönj szépen neki.
Nagy levegőt véve én is beléptem és szemem azonnal megkereste az ismerős kék íriszeket, amik most könny fátyolon keresztül tapadtak a két kicsi babára.
 Furcsa volt őt újra élettel telinek látni, hiszen két hónapon keresztül minden éjszaka csak a mozdulatlan testéhez fohászkodtam, hogy ébredjen már fel.
- Szia JB. - köszöntem szinte suttogva és a szívem őrült tempóban kezdett száguldani, mikor végre rám mosolygott.