2015. január 27., kedd

95.rész.

Jade

   Fáradtan hunytam le a szemeimet. A fiúk rengeteg információt zúdítottak egyszerre a nyakamba.
 - Azt hiszem mennünk kéne - suttogta Niall a többieknek, mire megemeltem a szemhéjamat. - Aludj kislány - nyomott puszit a homlokomra amit halvány mosollyal jutalmaztam. - Reggel megint jövünk.
A többiek is sorban megpusziltak, majd leléptek. Harry még maradt egy kicsit és a kezemet simogatta.
 - Ugye fel fogsz ébredni reggel? - nézett rám szinte könyörögve. - Nem élném túl, ha megint...
 - Cssh - simítottam végig az arcán. - Ébren leszek - nyugtattam meg. Közelebb hajolt és óvatosan megcsókolt. Ajka olyan finoman ért az enyémhez, mintha selymet húznának végig rajta. - Naa - nyögtem fel elégedetlenül.
 - Annyira hiányoztál - vigyorodott el majd végre rendesen is megcsókolt. A testemen kellemes bizsergés futott végig a tettétől. - Istenem - nyögött fel - el sem hiszem, hogy megint együtt vagyunk - fúrta tekintetét az enyémbe.
 - Mr. Styles - nyitott be óvatosan egy nővérke - kérem most már hagyja pihenni a beteget.
 - Már itt sem vagyok - állt fel az ágyam mellől a göndör srác és még egy utolsó puszit nyomva a számra elköszönt.
 - Aludj jól, reggel jövünk.
Ahogy kitette a lábát az ajtón, a magány elemi erővel tört rám. Nem akartam sírni, mégis folytak a könnyeim. Az agyamnak még csak most volt lehetősége rendesen feldolgozni azt az információt, miszerint van két pici lányom. Annyira hihetetlen volt ez az egész. Megszülettek és én még csak nem is láthattam őket, még nem is tarthattam a karjaimban egyikőjüket sem, mégis hiányoztak. A képek szerint amit Harry mutatott nekem, egyformán gyönyörűek voltak. Észre sem vettem és a nagy gondolkodásban elnyomott az álom.
 Furcsa bizsergető érzésre ébredtem valamikor az éjszaka közepén. A szememet még nem nyitottam ki, de a fülemmel érzékeltem, hogy rajtam kívül más is van a szobában. A testem lezsibbadt a félelemtől. Erőt véve magamon, felpillantottam és az ijedtségem még nagyobb lett, mikor megláttam az engem mereven bámuló fiút.
 - Damien - ejtettem ki suttogva a nevét.
 - Szia JB. - eresztett meg egy halvány mosolyt felém. - Örülök, hogy jól vagy.
 - Te mit keresel itt? - kérdeztem, előbbi szavait figyelembe sem véve.
 - Kíváncsi voltam, hogy mit csinált az öcsém minden éjszaka amikor nem volt otthon, de amikor az éjszakás nővérek mosolyogva fogadtak, rájöttem.
 - Joe itt volt? - meredtem döbbenten az előttem ülőre.
 - Ha jól vettem ki a nővérkék szavaiból, minden éjjel.
 - De miért? - lepték el a könnyek a szemeimet. - Hiszen leléptem és csúnyán átvertem - suttogtam a levegőbe.
 - Így van, de volt időnk gondolkodni rajta, hogy miért csináltad és valahol megértettük. Időbe telt, de felfogtuk, hogy mennyire nehéz döntés lehetett ez neked.
 - Nem is tudod mennyire - szakadt el nálam a cérna. - Sajnálom, sajnálom...- hajtogattam megtörten.
 - Jade - húzott a mellkasához a barátom, ha még egyáltalán annak mondhatom a történtek után. - Ne sírj! Nincs miért. Minden rendbe jön megígérem - ölelt magához szorosan, de az érzelmeim mint a lavina úgy temettek maguk alá. Percekig zokogtam a karjai közt. Dam türelmesen megvárta míg elapadnak a könnyeim majd visszafektetett az ágyra. - Tessék - nyújtott felém egy köteg zsebkendőt, amit hálásan fogadtam el. Kifújtam az orromat és megtöröltem a szemeimet. Néhány percnyi hallgatás után én törtem meg a csendet.
 - Ő jól van?
 - Fogjuk rá - sóhajtott fel Damian. - Még mindig magát hibáztatja a történtek miatt.
 - De hát nem tehet róla, hogy ...- nem is tudtam, hogy hogyan fogalmazzam meg ezt az egészet.
 - Én is ezt szajkózom neki nap mint nap, de nem fogja fel - húzta el picit a száját. - Szerinte az egész az miatt van, mert ordibált veled.
 - Megérdemeltem - suttogtam halkan.
 - Nem, nincs igazad - vette a kezei közé az arcomat és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. - Nem gondolta komolyan amiket mondott. Érted? Csak baromi féltékeny volt, mert azt hitte, hogy Harrytől vagy terhes. Eszünkbe sem jutott, hogy a lányok Joe babái.
Nem akartam visszagondolni a történtekre, így megpróbáltam elterelni a szót.
 - Most is vele vannak?
 - Igen - mosolyodott el lágyan és a kezeit levette rólam. - El sem hiszem, hogy az öcsikém felelősségteljes apuka lett. Jade, az a két kislány a mindene. Annyira imádnivalóak - áradozott róluk, mintha az ő gyerekeiről lett volna szó. Én csak figyeltem az arcát, amiről mérhetetlen szeretetet lehetett leolvasni. A szívem megint szúrni kezdett. Dam is ódákat zeng a lányaimról én pedig még mindig nem láttam és nem érintettem meg őket. Remegő hangon szólaltam meg.
 - Mikor láthatom őket?
 - Nem tudom JB. - sóhajtott fel. -  Az orvostól függ, hogy mit mond. Ha ő úgy gondolja, hogy már elég jól vagy hozzá, akkor biztosan megengedi, hogy lásd őket.
 - Ez olyan igazságtalan - csuklott el megint a hangom. - Már mindenki látta őket, csak én nem. Én hordtam a hasamban őket hét hónapig, én szenvedtem mikor szétrúgták a belsőmet és mégis én vagyok aki még csak képen látta őket - emeletem egyre feljebb a hangomat és kezdtem érezni, hogy elvesztem a testem felett a kontrollt.
 - Jade, nyugodj meg - nézett rám Damien ijedten, de mikor látta, hogy nem sikerül ,megnyugtatnia, megnyomta a nővérhívót. Egy perc sem telt el, máris belépett az ápoló a szobába.
 - Mi történt? - sietett hozzám.
 - Szerintem felidegesítette magát - fogta még mindig a kezemet Dam miközben rémülten nézte ahogy minden ízemben remegtem.
 - Túl sok lehetett neki a mai nap - bólogatott mindentudóan a nő, majd a zsebébe nyúlva egy fecskendőt vett elő és szakszerűen a karomba fecskendezte a benne lévő folyadékot. - Ez egy erős nyugtató. Mindjárt hatni kezd és reggelig teljesen kiüti - magyarázta a barátomnak, aki idegességében a hajamat simogatta. - Jobb lesz, ha maga is haza megy és kipiheni magát - nézett kedvesen Damienre.
 - Megyek - bólintott a srác, majd felém hajolt és egy csókot nyomott a homlokomra. - Reggel megint jövök.
Válaszolni sem volt erőm, mert már éreztem a nyugtató hatását. A szemhéjaim elnehezültek és az izmaimban lévő görcs végre kiengedett, így megszűnt a remegésem. Még félálomban hallottam az ajtó csukódását, de aztán átadtam magam a kényszerű, de jótékony hatású alvásnak.

2015. január 20., kedd

94.rész

Jade

   Erőtlenül nyitottam ki a szemeimet. A szagok, a hangok ismerősek voltak, mégsem tudtam, hol vagyok. Megpróbáltam feljebb tornázni magam, de rémülten vettem észre, hogy nincs erő a karjaimban. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ami belülről a Kalahári-sivatagra emlékeztetett. Megpróbáltam nyelni, de mintha pengék sokasága állt volna keresztbe a torkomban.
 - Jade? - hallottam meg egy álmos, rekedt hangot majd megpillantottam a hozzá tartozó göndör fürtöket is.
 - Har..ry - préseltem ki magamból a nevét. Gyönyörű szemei könnyekkel telve néztek rám. - Mi..mi történt? - kérdeztem reszelős hangon. A fiú, mintha tudná, mire gondolok egy pohár vizet tartott elém, de mikor látta, hogy nem tudok felülni, a hátam mögé nyúlt és felsegített. Hatalmas kortyokban nyeltem az éltető folyadékot. Óvatosan engedett vissza a párnára, tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Olyan szerelemmel nézett rám, hogy a szívem bele remegett. Kezem önkéntelenül a hasamra csúszott, de ijedten érzékeltem a babák hiányát. - Mi történt a kicsikkel? - kérdeztem hisztérikusan.
 - Cssh, nincs semmi baj - simított végig az arcomon, hogy megnyugtasson. - A lányok jól vannak.
 - De..mi..hogy? - néztem rá rémülten.
 - Mindjárt elmondom, de most keresnem kell egy orvost - lépett el tőlem és én ne tudtam tenni semmit az ellen, hogy ne hagyjon magamra.
 - Harry! - kiáltottam utána, de ő csak bátorítóan rám mosolygott az ajtóból majd eltűnt. - Ezt nem hiszem el - sóhajtottam fel. Mégis mi a fene történhetett? Arra emlékszem, hogy a stúdióban voltunk és hirtelen Joe rontott be hozzánk. Joe! Édes Istenem! - hunytam le a szemeimet. A fülembe csengtek csalódott szavai, amiket hozzám vágott, de aztán hiába erőltettem az agyamat, többre nem emlékeztem. A fejem fájdalmasan lüktetni kezdett így lehunytam a szemeimet és nagyokat lélegeztem. Percekre visszaaludhattam, mert csak Harry mély baritonjára tértem újból magamhoz.
 - De higgye el doktor úr, hogy fent volt - hallottam kétségbeesett hangját.
 - Én elhiszem Mr. Styles - válaszolt egy idegen hang, mire megint kinyitottam a szemeimet.
 - Harry? - szólítottam meg a barátomat, aki szinte megpördült a tengelye körül.
 - Látja, én mondtam - nézett gúnyosan a fehér köpenyes alakra.
 - Hogy van Miss. Blackwood? - lépett mellém a férfi, majd kezével a a csuklómhoz nyúlt. - Megtenné Mr. Styles, hogy kifárad, míg megvizsgálom a kisasszonyt?
Harry morogva, de teljesítette a kérését. Kíváncsian fordultam a doki felé.
 - Hogy érzi magát?
 - Köszönöm, kicsit furán, de jól. Bár nem nagyon tudok mozogni, annyira erőtlennek érzem magam
 - Ez megszokott ennyi fekvés után - hümmögött magában. - Majd a gyógytornász segít megmozgatni az izmait.
 - Doktor úr, mi van a kisbabáimmal? - kérdeztem mikor végre leült mellém és a papírjaiba mélyedt.
 - Nézze kisasszony....
 - Csak Jade - mosolyogtam rá halványan.
 - Oké, tehát nézze Jade, a lányok nagyon jól vannak, ami magácskáról eddig nem volt elmondható...
 - Eddig? - kérdeztem idegesen.
 - Figyeljen rám - nézett a szemembe komolyan. - Tudja milyen nap van ma?
 - Fogalmam sincs - vallottam be néhány percnyi gondolkodás után.  - Talán kedd?
 - Igen, ezt eltalálta, de milyen hónap és hányadika? - meredt rám komolyan.
 - Július 12? - kérdeztem elbizonytalanodva.
 - Majdnem - mosolyodott el kedvesen. - Szeptember 14.
 - Mi? - emelkedett meg a hangom. - Az nem lehet, ez valami vicc - néztem zaklatottan a férfire.
 - Sajnos nem. A szülésnél komplikációk jelentkeztek és maga két hónapig nem ébredt fel.
 - De akkor...a babák? Ők hol vannak?
 - Az apuka elvitte őket ahogy kikerültek az inkubátorból és kellőképpen megerősödtek.
 - Az apuka? - szédültem meg a rengeteg információtól.
 - Igen, Joe McIntry.
A szavam elakadt és csak bámultam magam elé. Két hónap, két rohadt hónap kiesett. Ez idő alatt eldőlt, hogy Joe az apa. Mi történhetett még, amit én átaludtam?
 Nem volt időm sokat gondolkodni ezen, mert kopogás hallatszott, majd ismerős fejek tűntek fel az ajtóban.
 - Szia Csipkerózsika! - mosolygott rám Niall. - Bejöhetünk? - nézett az orvosra, aki csak bólintott.
 - Igen, de ne maradjanak sokáig. A betegnek nem tesz jót - mondta majd elhagyta a szobámat.
 - Végre - rohant az ágyamhoz a szőke hajú srác és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra. - Ne csinálj többet ilyet - fenyegetett meg az ujjával. - A frászt hoztad ránk.
 - Megígérem, hogy nem lesz több ilyen - mosolyodtam el és tekintetemet az ajtón belépőkre emeltem. Liam, Louis és Harry együtt sétáltak hozzám. Mindegyikőjük megpuszilt, majd körbe ülték az ágyamat. Hazza leült a szélére és összefonta az ujjainkat.
 - Jól ránk ijesztettél - szólalt meg nagy sokára Liam.
 - Nem volt szándékos - húztam el a számat. - Elhihetitek, hogy nem terveztem ennyit aludni.
 - Tehát már tudod - sóhajtott fel Niall.
 - Ja, a doki bácsi volt olyan kedves és felvilágosított, hogy mi történt.
 - Sajnálom - csókolta meg a kezemet Harry.
 - Nem te tehetsz róla...
 - Nem is, hanem az az idióta Joe - mordult fel idegesen a göndör.
 - Hazza - csattant fel Liam hangja. - Ezt már megbeszéltük.
Pár percre csend borult a szobára, amit én törtem meg.
 - Ők milyenek? - suttogtam halkan.
 Azonnal értették, kikre gondoltam.
 - Gyönyörűek, édesek, csodásak, picik - áradoztak egymás szavába vágva.
 - Várj, megmutatom őket - ugrott fel Harry, majd a zsebéből előhúzta a telefonját. - Nézd, ő Joanne - pislogott elérzékenyülve és felém fordította a kijelzőt. A levegő bent rekedt a tüdőmben, mikor megláttam a kislányomat. Tényleg gyönyörű volt. Óvatosan simítottam végig a készüléken.
 - Ő pedig Hanna - lapozott a képek közt a bongyor.
 - Annyira egyformák - mosolyodtam el és megcsodáltam a másik kicsit is.
 - De csak külsőleg - vigyorodtak el egyszerre. - Joanne hisztisebb, és bélpoklosabb, mint Hanna. Hanna nyugodtabb, mosolygósabb - sorolták és én elhűlve hallgattam őket.
 - Honnan tudtok ennyi mindent róluk? - kérdeztem csodálkozva.
 - Mert...
 - Igen? - néztem kíváncsian a fiúkra.
 - Mert úgy gondoltam, hogy a legjobb lenne, ha a közelünkben lennének, így megengedtem Damienéknek, hogy beköltözzenek a házadba - sütötte le a szemeit Harry.
Elkerekedett szemekkel néztem rá. Mi történt itt két hónap alatt?

2015. január 13., kedd

93.rész.

Joe

   - Hozod már? - türelmetlenkedtem.
 - Két másodperc - hallottam meg a választ, majd már meg is jelent a bátyám az ajtóban, kezében a cumisüvegekkel. - Itt is vagyok - nyomta a kezembe az egyiket, amit én azonnal a keservesen síró Joanne szájába nyomtam.
 - Hál Istennek - sóhajtottam fel mikor végre csak a szuszogását lehetett hallani.
 - Még jó, hogy te nem vagy olyan kiabálós, mint a húgod - simított végig Dam a másik hercegnőm arcán, aki ettől egy édes mosolyra húzta a száját majd mohón ő is enni kezdett.
 - Most kezdem megérteni szegény anyánkat - nyögtem fel. - Gondold el, ugyanezt kellett neki is átélnie, de mellette nem volt ennyi segítő.
 - Tuti nem volt neki egyszerű, de azért azt se felejtsd el, hogy ő nőből van és erre van programozva - vigyorodott el Damien.
  Elnémultunk és csak hallgattuk a lányok szuszogását, ahogy minden kortyért megdolgoznak. Mikor elfogyott a kaja, letettük az üvegeket az asztalra és felemeltünk a babákat a vállunkra, hogy megbüfiztethessük őket, majd rutinos mozdulatokkal tettük tisztába a popsijukat.
 - Szerintem vigyük ki őket egy kicsit a levegőre - néztem a testvéremre, aki bólintott és öltöztetni kezdte az egyik lányt. Néha még nekem is nehezemre esett megkülönböztetni őket. Ahogy elkészültünk, befektettük őket a babakocsiba és kitoltuk őket a kertbe. Büszkén néztem a gyönyörűségeimet, akik napról napra egyre jobban hasonlítottak az anyukájukra. A sötétszőke hajukat, kék szemüket, pisze orrukat és szépen ívelt szájukat mind-mind Jadetől örökölték. Ahogy néztem őket, rám tört a bűntudat és a szemeim könnybe lábadtak.
 - Már megint magadat okolod - nézett rám Dam mindentudóan. - Joe, ezt már számtalanszor megbeszéltük. Nem te tehetsz róla, hogy Jade...
 - De igen - vágtam közbe ingerülten. - Ha nem támadom le akkor még csak most születnének meg - pislogtam a babákra. - Miattam nincs mellettük az anyukájuk.
 Felkaptam a fejemet, mert úgy éreztem figyelnek és ez be is igazolódott, mikor szemeim találkoztak a Göndör megtört tekintetével. Láttam, hogy Liam mondott neki valamit, majd dühösen a szoba felé fordult. Néhány perc múlva a becsapódó ajtó hangja után már csak a csikorgó kerekeket hallottuk.
 - Mi volt ez? - kérdezte Damien kíváncsian.
 - Fogalmam sincs, de valószínű, hogy összeveszett valamelyik fiúval.
 Mintha igazolni akarnák a szavaimat, Liam és Louis tűntek fel a kertünkben.
 - Sziasztok - köszöntek halkan majd a lányokra nézve elmosolyodtak.
 - Történt valami? - érdeklődött Dam.
 - Csak a szokásos - húzta el a száját Louis. - Hazza megint kiborult.
 - Persze, mert már megint előbb járta szád, mint az eszed - torkolta le Liam.
 - Én csak annyit mondtam, hogy most már igazán összeszedhetné magát. Nem kéne minden nap Jade ágya mellett ülnie. Itt az ideje, hogy elengedje őt.
 - Te hülye vagy? - néztem rá döbbenten, majd agyamat elöntötte a méreg. - Hogy mondhattál ilyet neki? Nem érted, hogy szereti?
 - Ahogy te is, mégsem ülsz egész nap az ágyánál.
 - Ha nem lennének a lányok, én is ott ülnék - vetettem oda Tomlisonnak.
 - Ja, persze - húzta el a száját.
 - Lou! - állította le a barátját Liam majd bocsánatkérőn nézett ránk. - Ne haragudjatok, de ma ilyen kötözködős napja van.
 - Jobb lenne, ha nem cseszegetne - néztem kihívóan a másik fiúra.
 - Ácsi, senkinek nem hiányzik, hogy egymásnak essetek - szólalt meg Damien is. - Szerintem így is van elég bajunk, ne tetézzétek még a hülyeségetekkel is.
 - Egyetértek - bólintott Payne. - Jó lenne, ha ezt fel is fognád Louis.
 - Oké, megértettem - emelte fel a kezeit a megszólított. - Legközelebb befogom a szám.
 A ránk törő csöndet Joanne nyöszörgése törte meg. Lemondó sóhajjal emeltem ki a babakocsiból.
 - Szia tündérem - nyomtam puszit a buksijára. - Elég is volt az alvásból?
 - Hát itt vagytok? - hallottunk meg egy jól ismert hangot a hátunk mögül, mire mindannyian odafordultunk. - Már tűvé tettem értetek az egész lakást.
 - Csak levegőzünk - vigyorogtam a szőke hajú srácra.
 - Hát itt vannak az én kis hercegnőim - nézett Niall ellágyulva a kicsikre. Rutinos mozdulattal emelte ki Hannát a kocsiból és magához ölelte. - Gyere csak te gyönyörűség - gügyögött neki, amit Hanna egy férfi szíveket megolvasztós mosollyal hálált meg.
 - Istenem, mit fognak ezek a csajok csinálni, ha felnőnek? Már így is az ujjuk köré csavartak minket - nevetett fel Liam.
 - Nem hiszem, hogy gondot fog okozni, hogy elüldözzük az udvarlókat. Csak meglátják, hogy hányan vigyázunk rájuk és már el is húznak - vigyorodott el Louis a mai napon talán először. - Elkérhetem? - nyújtotta a kezét a nálam lévő kislányért. Óvatosan adtam át neki és ő azonnal magához ölelte. - Milyen szerencse, hogy volt időm Luxon és a tesóimon gyakorolni - nevetett miközben Joanne szemeibe nézett, aki gőgicsélve fogadta a változást.
 - Szerintetek fel fog ébredni JB? - kérdezte halkan Niall majd félve nézett végig rajtunk.
 - A doki azt mondta, hogy azért nem ébred fel, mert a szervezete így reagál az őt ért traumára. Amint úgy érzi a teste, hogy minden rendben van körülötte, magához fog térni - magyarázta Damien.
 - Jó, de mikor? - sóhajtott fel Niall, miközben ütemesen ringatta Hannát.
 - Ezt csak ő tudja - vonta meg a vállát Dam.
 - Remélem minél hamarabb, mert nem szeretném, ha a lányok anya nélkül nőnének fel - morogtam halkan.
A hangulat fagyossá változott ahogy mindenki a gondolatai közé menekült. Tudtam, hogy mindenki engem okol a történtekért. Damien, hogy oldja a feszültséget, elkezdte befelé tolni a babakocsit.
 - Nem vagytok éhesek?
 - Ezt meg sem kellett volna kérdezned - vigyorodott el Niall majd öles léptekkel besétált a házba.
Fejünket csóválva, vigyorogva követtük őket.
Dam a konyhába sietett és neki fogott valami ehetőt varázsolni elénk. A többiekkel leültünk a nappaliban és beszélgetni kezdtünk, az új lemezről, a turnéról és persze a lányokról. Észre sem vettük és ránk sötétedett. A kicsik már az ágyukban aludtak, megfürdetve,illatosan és jóllakottan, mikor Liam telefonja megszólalt.
 - Igen? - szólt bele kíváncsian, majd hirtelen ránk kapta a tekintetét. - Mikor? Azonnal megyünk - nyomta ki a készüléket. - Jade magához tért - ejtette ki azokat a szavakat a száján, amikre már két hónapja vártunk.

2015. január 6., kedd

92.rész

Harry

   Az ablaknál álltam és néztem a... Mit is néztem? Még én sem tudom. Csak bámultam ki a fejemből, miközben képek ezrei sorakoznak fel a szemem előtt, de csak is olyan képek, amiknek semmi közük nincs a valósághoz: Jade mosolyog, Jade integet, Jade megcsókol.
Két hónap telt el azóta a rettenetes nap óta és már egy hónapja annak, hogy hazahozhattuk a lányokat a kórházból. Hanna és Joanne. Két gyönyörű csöppség. Nevüket még az anyukájuk választotta nekik jóval a születésük előtt. Sose hittem volna, hogy egy kisbaba ekkora figyelmet igényel, pláne kettő. Több emberes feladat volt egész nap a kedvükben járni, de heten csak megoldottuk valahogy. Heten, ugyanis az ellentétek ellenére tűzszünetet kötöttünk a McIntry fiúkkal. A napok múlásával egyre rutinosabbak lettünk. Felosztottuk a feladatokat, így mindenki tudott egy kis időt a lányokkal tölteni és pihenni is.
Mivel a gyerekszoba már berendezve várta a hercegnőit a szomszédomban, így célszerű megoldásként Joe és Damien beköltöztek Jade üresen álló házába. Nehezen csiszolódtunk össze, de lassan hozzászoktunk a fura helyzethez.
 - Mit csinálsz itt egyedül? - állt meg mellettem Liam és követte a tekintetemet, ami most a szomszéd kertjére irányult, ahol Joe és Damien tologatta a lányokat.
 - Hiányzik - bukott ki belőlem.
 - Hidd el Hazza, nekünk is - tette kezét bátorítólag a vállamra.
 - Még csak nem is láthatja őket - sóhajtottam fel elkeseredve. - Nem tudhatja, hogy Hanna sokkal mosolygósabb, mint Joanne és azt sem, hogy annyira egyformák, hogy csak a kezükön lévő szalagról tudjuk megkülönböztetni őket. Én... - csuklott el a hangom.
 - Cssh - húzott magához a barátom miközben a zokogás már elemi erővel rázta a testemet. - Tudod mit, sírd csak ki magad, attól megnyugszol.
 Néhány perc múlva már éreztem, hogy a mellkasomban lévő nyomás alább hagyott. Megtöröltem a szemeimet és egy halvány mosolyt villantottam a barna srácra.
 - Kösz Li és ne haragudj, hogy így kiborultam.
 - Így is sokáig elnyomtad magadban - nézett rám aggódva, mire visszafordultam az ablak felé.
 - Van mikor arra ébredek, hogy érzem az illatát és mintha beszélne hozzám - árultam el az egyik féltett titkomat. Liam döbbent tekintetét látva rájöttem, hogy nem kellett volna. Hiába bizonygatták, hogy átérzik a helyzetemet, nem hiszem, hogy ők is rémálmokkal küszködtek volna vagy éppen a kialvatlansággal. Tekintetem összeakadt Joe-éval, akit szintén megviseltek a történtek.belegondolva talán ő volt az egyetlen aki ténylegesen átérezte, hogy mi játszódik le bennem, hiszen ő is ugyanúgy érzett Jade iránt,mint én, akárhogy is próbálta tagadni.
 - Ma is mész? - zökkentett ki a gondolataim közül a halk kérdés.
 - Igen - bólintottam határozottan.
 - Nem hiszem, hogy ez jó ötlet...
 - Ne - néztem rá szúrósan. - Ne kezd újra. Mikor fogjátok fel végre, hogy szükségem van erre?
 - Pedig már ideje lenne, hogy elengedd - csattant fel mögöttem Louis hangja. - Már két hónapja olyan vagy, mint egy élőhalott. Lemondtuk a fellépéseket, a rajongók betegre aggódják magukat miattad, mert nem értik, hogy mi a fene van veled. Nem teheted ezt se magaddal, se velük!
 - Nekem te ne mond meg, hogy mit tehetek és mit nem! - ordítottam  a képébe. - Ti nem tudjátok, hogy milyen érzés ez, és hogy mit érzek!
 - Akkor mond el! Ha mindent magadba fojtasz, nem tudunk neked segíteni - nézett rám Louis komoran.
 - Tommo - fogta meg a karját Liam az ideges srácnak - már elkezdte, de te most belerondítottál...
 - Hagyjatok békén! - kaptam fel a vizet majd telefonomat és a kulcsomat magamhoz ragadva kirohantam  a házból. Idegesen pattantam be az autómba és csikorgó kerekekkel indultam el a szokásos útvonalamon. Egy helyen megálltam, hogy betérjek a boltba, ahol az eladó hölgy már ismerősként köszöntött.
 - Szép napot fiatalember! A szokásosat?
 - Jó napot! Igen, köszönöm - húztam halvány mosolyra a számat. Amíg várakoztam, szemeimet a bolt berendezésén járattam végig. Megnyugtatott ez a hely. Az illatok és a kedves kiszolgálás felüdülést jelentett a megtépázott idegeimnek.
 - Kész is van - nyomta a kezembe a hatalmas frézia csokrot a tulajdonos. - Remélem tetszeni fog a hölgynek - kedveskedett.
 - Eddig még nem panaszkodott - húztam el a számat majd a fizetés után elköszöntem és tovább indultam.
Alig fékeztem le az autómmal egy szabad hely előtt, már ugrottam is ki és sietve tettem meg a további utat. A gyomrom összeszorult és nagyon örültem, hogy senki nem foglalkozott velem, de miért is tették volna hiszen itt mindenkinek meg volt a maga baja. A célom előtt megálltam és megpróbáltam lenyugodni. Mélyeket lélegeztem majd egy hatalmas mosolyt erőltettem az arcomra és beléptem a helyiségbe.
 - Szia Szerelmem! - köszöntem az ágyon fekvő lánynak. - Hoztam neked a kedvenc virágodból - tettem vízbe a csokrot majd leültem az ágya szélére. Ujjaimat végig futtattam a hófehér bőrén és elsimítottam néhány rakoncátlan tincset az arcából. - Gyönyörű vagy, mint mindig - mosolyodtam el, de ez nem tartott sokáig, mert a fájdalom megint elhatalmasodott rajtam. Kezeim közé fogtam a hideg ujjait és csak bámultam őt.  - Hiányzol - nyomtam csókot a kézfejére. - Kérlek kicsim, ébredj fel! Szükségünk van rád! - könyörögtem neki ahogy már két hónapja minden áldott nap.