2014. április 30., szerda

51. rész

Joe

 - Jade - ejtettem ki a nevét szinte könyörögve.
 - Sajnálom - mondta, majd sietve otthagyott. Lefagyva álltam és csak bámultam utána.
 - Jól vagy? - éreztem meg Dam kezét a vállamon.
 - Te mondtad el neki? - fordultam felé haragosan.
 - Nem - rázta meg a fejét. - Már tudta.
 - Ha nem te, akkor ki?
 - Nem mindegy már? - kérdezte szánalommal teli hangon.
 - Nem! Meg akarom tudni, ki tett tönkre mindent - csattantam fel idegesen és elindultam az öltözőnkbe. Damien nem hagyta, hogy lerázzam, követett.
 - Teljesen feleslegesen hergeled magad - állt elém. - JB rájött és kész.
 - De nem érted? Mindennek vége! Soha nem fog újra közel engedni magához és én abba beleőrülök - temettem az arcomat a kezeim közé és leültem a kanapéra. - Már most hiányzik - suttogtam elkeseredetten.
  Damien nem szólalt meg, csak leült mellém. Sokáig lehettünk így, a gondolatainkba merülve, mert arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó és Pepe lép be rajta.
 - Indulunk! Jade? - nézett körül a lányt keresve.
 - Előre ment - szólalt meg a bátyám elkerülve a felesleges kérdezősködést.
  Feltápászkodtunk és elindultunk a többiek után. Ahogy felszálltunk a buszra megláttam a számomra kedves lányt, aki az egyik ülésen aludt. Sminkje szétfolyt, már messziről lehetett látni, hogy sírt. Pepe és Adam rám néztek, de én tüntetőleg elfordultam. Most nem volt kedvem magyarázkodni. Fájt, hogy elveszítettem őt. Talán ha én mondom el neki és nem mástól tudja meg, akkor másképp alakul minden. De ki mondhatta el neki? - néztem körül a buszban. Szemem Zaynen akadt meg. Ő beszélt vele utoljára. Idegesen szívtam be a levegőt a fogaim közt. Teóriámat alátámasztani látszott, hogy a srác leült Jade mellé és finoman végig simított annak meggyötört arcán. A féltékenység pillanatokon belül elérte nálam a csúcspontot.
  Damien mintha olvasott volna a gondolataimban, felém fordult.
 - Ne őt okold! Nem hiszem, hogy direkt csinálta.
 - Dehogyisnem! Nézd meg, most elégedett lehet magával, mert sikerült Jadet elvennie tőlem.
 - Joe - sóhajtott fel Dam. - JB soha nem volt a tiéd. Lefeküdtetek egymással, de nem jártatok.
  Tudtam, hogy igaza van, de az agyam és a szívem nem akarta elfogadni ezt a helyzetet.
 - Beszélnem kell vele - álltam volna fel, mikor megláttam, hogy felébredt és a szemeit kinyitva eső dolga volt engem keresni.
 - Hagyd! - húzott vissza a testvérem - Jade mostanában nem önmaga. Lehet, ha hagysz neki egy kis időt, akkor meggondolja magát.
 - És addig mit csináljak? - néztem a bátyámra, mintha tőle várnám a megoldást.
 - Nem tudom - vonta meg a vállát -, de a te helyedben átgondolnám, hogy érdemes-e várnom rá. Ne érts félre, mert én is nagyon szeretem Jadet, de ha ő úgy gondolja, hogy nem tud téged boldoggá tenni, akkor én elgondolkodnék ezen.
 - Szeretem - nyögtem ki - és ezen semmi sem tud változtatni.
 - Majd meglátjuk - morogta Dam az orra alatt, mégis meghallottam, de mielőtt kérdőre vonhattam volna, megérkeztünk a szállodához.
  Csalódottan néztem ahogy Jade eltűnik Zaynnel a másik lakosztály ajtajában. Nem tudom, mit vártam, hisz ezek után biztos nem akarna velem aludni. Pepe és Adam kérdőn néztek rám mikor lefekvéshez készülődtünk.
 - Jade megtudta, hogy szeretem, így betartotta az ígéretét és kidobott - vázoltam fel gyorsan a tényeket, majd bebújtam az ágyba és a fejemre húztam a takarót. Nem voltam kíváncsi a sajnálkozó tekintetükre.
  Volt viszont valami, ami szöget ütött a fejemben. Jadeval nem csak egy ígéretet tettünk. Megbeszéltük, ha szétválnánk, akkor tartozunk egy búcsúéjszakával egymásnak. Szám gonosz mosolyra húzódott. Holnap szembesíteni fogom ezzel és megpróbálom felejthetetlenné tenni neki az utolsó együttlétünket.

2014. április 28., hétfő

50. rész

Jade

 - Mi legyen a ráadás? - fordult hozzám Damien és én gondolkodás nélkül vágtam rá:
 - TH és Kerli Strange.
  Túl vagyunk egy újabb egyórás koncerten, ahol ismét megérezhettem a siker ízét, de még az sem tudta csillapítani a bennem dúló érzelmeket.
  Joe rám kapta a tekintetét, de én inkább nem néztem rá. Ez a szám egy olyan időszakra emlékeztetett, mikor nagyon sokat foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával. Akkor úgy éreztem, hogy ez a világ nem nekem való, kívülálló vagyok és senkinek nem leszek jó.
 - JB? - nézett rám kérdőn, de a többiek már bele is fogtak a zenélésbe, így visszaálltam a mikrofonhoz és belekezdtem az éneklésbe.


 A freak of nature 
Stuck in reality 
I don't fit the picture 
I'm not what you want me to be 
Sorry 

Under the radar 
Out of the system 
Caught in the spotlight
That's my existence 
You want me to change 

But all I feel is… 
Strange, strange 
In your perfect world 
So strange, strange 
I feel so absurd in this life 
Don't come closer
In my arms, 
Forever you'll be strange, strange 

You want to fix me, push me
Into your fantasy 
You try to give me, sell me 
A new personality 

You try to lift me 
I don't get better
What's making you happy 
Is making me sadder 
In your golden cage 

All I feel is strange, strange
In your perfect world 
So strange strange 
I feel so absurd in this life 
Don't come closer 
In my arms 




Forever you'll be strange, strange 

Like me 

(Strange) When you touch me 
(Strange) When you kill me 
(Strange) All I feel is strange 
In my dreams together, 
We'll be… 

Strange, strange 
In your perfect world strange 
Strange! (I am so strange), 
Strange! (I am so strange) 
Strange, strange
In your perfect world 
So strange, strange 
I feel so absurd in this life 
Don't come closer 
You'll die slowly 
In my arms, 
Forever you'll be strange, strange 
Like me…


  Észre sem vettem, hogy közben árulkodó könnycseppek kelnek útra az arcomon. A tömeg áhítattal hallgatta az előadásunkat és mikor az utolsó hangok is elhaltak, őrült ovációba törtek ki. Megköszöntem nekik a ma estét, majd felkonferáltam a One Directiont.


 - Állj meg! - hallottam meg a barátom hangját, mikor a dohányzó felé indultam. Elkapta a karomat és maga felé fordított. - Ez mi az isten volt!? - nézett rám aggódva. - Ugye nem?
 - Nem - ráztam meg a fejem, majd ránéztem. Most, hogy tudtam a titkát, nyitott könyvként olvastam le az arcáról az érzelmeit, amik megrémítettek.
 - Akkor miért? Kicsim - simított végig lágyan az arcomon és én akaratlanul is behunytam a szemem, mert jól esett az érintése. - Ezt csak akkor énekled, ha valami baj van. Mi történt?
  Éreztem ahogy teste megfeszül a válaszomra várva. Kinyitottam a szemeimet és ránéztem. Összefonódó tekintetünk olyan volt, mintha egymás lelkébe látnánk. Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, majd belevágtam. Tudtam, ahogy kimondom, minden megváltozik.
 - Be kell fejeznünk ami kettőnk közt van - jelentettem ki határozottan, hogy még csak eszébe se jusson kételkedni a szavaimban. Szemei a döbbenettől elkerekedtek.
 - De...miért? - kérdezte értetlenül.
 - Mert én nem tudom viszonozni az érzelmeidet - simítottam végig az arcán, mire a kezem után kapott és a tenyerembe csókolt.
 - Én ... nem... - szabadkozott.
 - Tudok róla Joe - néztem keményen a szemébe, hogy ne hazudjon. Láttam, ahogy pillanatok alatt összetört. A szívem belefájdult, de nem tehettem mást. Mellettem nem lenne boldog.
 - Jade, kérlek! Ne taszíts el magadtól - kapott a derekam után és erősen magához rántott.
 - Megbeszéltük - próbáltam hatni a józan eszére. - Nincs érzelem.
 - Nem tehetek róla - suttogta a hajamba. - Adj egy kis időt és...
 - Mit és, Joe? Kiszeretsz belőlem? - néztem rá gúnyosan, de közben majd belehaltam, hogy így kell viselkednem vele. Elakartam hitetni vele, hogy egy szívtelen dög vagyok, hogy ne fájjon neki annyira ez az egész.
 - Kicsim - csókolta végig a nyakamat, simogatta a hátamat, mindent bevetve, amivel letudna venni a lábamról. - Nem számít, ha te nem érzel így, én megelégszek annyival, hogy melletted lehetek.
 - Joe - szakítottam ki magam a karjaiból - vége, eddig tartott - csattantam fel, mert nem szerettem volna ha még jobban megalázza magát. Felnéztem Damienre, aki ekkor jelent meg az öccse háta mögött. - Sajnálom, de nekem ez nem megy - sírtam el magam és elindultam hátrafelé.
 - Jade - nézett rám összetörve, könyörgő szemekkel Joe, de én csak megráztam a fejem.
 - Sajnálom - ismételtem önmagam és megszaporáztam a lépteimet, hogy minél hamarabb kijussak az épületből. Amint kiértem, megakadt a szemem a turnébuszon. A sofőr nem kérdezett semmit, felengedett rá. Leültem az egyik ülésre és utat engedtem a könnyeimnek. Fájt, hogy elveszítettem a legjobb barátomat, de tudtam, hogy helyes döntést hoztam. Ő olyan lányt érdemel, aki viszont szereti őt. Észre sem vettem és álomba sírtam magam.

2014. április 24., csütörtök

49. rész

Jade

 - Mi a fene...? - néztem mérgesen a fiúra, aki a csuklómnál fogva berántott a színfalak mögé.
 - Végre valami érzelmet is látok az arcodon - mosolyodott el Zayn.
 - De jó neked - gúnyolódtam, majd el akartam menni.
 - Jade - fogta meg újra a kezemet. - Miért taszítasz el magadtól mindenkit?
 - Nem teszem - válaszoltam halkan, de még én sem hittem el amit mondtam.
 - De igen. Mióta visszajöttél, figyellek. Nem beszélsz senkivel és teljesen elzárkózol tőlünk.
 - Nincs kedvem beszélgetni - vontam meg a vállamat.
 - Ne legyél ennyire ellenséges, csak segíteni szeretnék! - nézett rám haragos tekintettel.
 - Azzal segítesz, ha nem nyaggatsz - csattantam fel.
 - Ne csináld ezt! Szükséged van valakire, akivel megbeszéled az érzéseidet.
 - Ez lennél te? - húztam gúnyos mosolyra a számat.
 - Én, Niall vagy Lou, mindegy csak valakinek mond el, mit érzel, mert ha magadba zárod, fel fog emészteni.
 - Mi vagy te, pszihomókus?
 - Jade, kérlek - lépett közelebb hozzám ami engem hátrálásra késztetett. - Legyél olyan, mint régen.
 - Te ezt nem érted! - ordítottam rá. - Semmi sem lesz már olyan, mint akkor. Régen volt családom, otthonom. Most nincs semmim - hunytam le a szemeimet.
 - Én csak azt tudom, hogy volt egy apád aki vert, volt egy otthonod ahonnan mindig menekültél és voltak barátaid, akik még most is megvannak, de te nem engeded, hogy veled legyenek.
 - Nem engedhetem, mert ha mellettem vannak csak a bajt hozom rájuk - suttogtam rekedten, miközben az áruló könnyeim kibuggyantak a szemem sarkából és vékony, sós csíkot húztak az arcomon.
 - JB ez butaság - húzott magához és átölelt. - Nem miattad történnek a rossz dolgok.
  Válaszolni már nem tudtam, mert elemi erővel rám törő zokogás kezdte rázni a testemet. Felszakadtak a sebek a lelkemben, amiket eddig rejtegettem és egyre jobban fájtak. Ha Zayn nincs velem, összeesek és a padlón végzem, de így szoros ölelésébe vont és türelmesen várta, hogy lecsillapodjon a sírásom. Közben a hajam simogatta és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, mint egy kisgyereknek.
 - Jade? - hallottam meg Joe hangját, majd ő maga is megjelent mellettünk. - Mit csináltál vele? - támadt azonnal Zaynnek.
 - Semmit - nézett rá nyugodtan a fiú, de nem engedett el.
 - Látom - pattogott tovább a barátom - azért borult ki ennyire.
 - Zayn csak segíteni akart - fordítottam felé az arcom.
 - Kicsim - nézett rám elérzékenyülve. - Mi a baj?
  Megráztam a fejem, hogy nem akarok róla beszélni, de a bradfordi fiú nem hagyta.
 - Jade, ne csináld! Az előbb beszéltük meg, hogy nem taszítod el őket.
  Sóhajtva hunytam le a szemem és a fejemet visszafúrtam Zayn mellkasába. El akartam bújni a világ elől, el akartam tűnni a föld színéről, nyugalmat akartam.
 - JB? - a Joe hangjából kihallatszódó aggodalom megmelengette a szívemet, de nem fordultam felé. Egyszerűen még nem ment.
 - Hagyj még egy kis időt neki - morogta Zayn Joenak.
 - De mennyit? - kérdezte olyan fájdalmas hangon a barátom, hogy a szívem majdnem beleszakadt.
 - Nem tudom - szólaltam meg nagyon halkan, de meghallották. Joe szomorú szemekkel nézett rám, majd egy hatalmas sóhaj után otthagyott minket.
 - Szeret téged - nézett Zayn utána.
 - Tudom, én is őt.
 - Nem, félreérted. Ő szerelmes beléd.
 - Mi? Dehogy! - löktem el magam a biztonságot adó karjai közül. - Csak barátok vagyunk.
 - Joe nem így gondolja. Lehet, hogy azt mondja, de az arcára van írva, hogy többet érez irántad.
 - Az nem lehet - suttogtam hitetlenkedve, de mikor felnéztem Zayn arcára, tudtam, hogy igazat mond. Szívemet görcs szorította össze a gondolatra, mert ha tényleg így van, akkor minden megváltozik köztünk.
 - Azt hiszem, most levegőre van szükségem - motyogtam és sietős léptekkel hagytam el a búvóhelyünket. Végigszaladtam a folyosón, meg sem hallva az utánam kiabáló Damien hangját. Ahogy kivágtam az egyik hátsó kijárati ajtót, megkönnyebbülve szívtam be a friss levegőt. Körül néztem, de végre egyedül voltam. Zsebemből előhalásztam a cigisdobozomat és rágyújtottam. Mélyen letüdőztem a füstöt és jóleső sóhajjal fújtam ki.
 - JB, nem hallottad, hogy szóltam? - lépett ki mellém Dam.
 Végig néztem rajta. Teljesen olyan volt, mint Joe. Eszembe jutottak Zayn szavai és úgy éreztem itt az idő, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Damiennél senki nem ismeri jobban az öccsét.
 - Mióta tudod? - szegeztem neki a kérdést.
 - Mit? - nézett rám értetlenül.
 - Hogy Joe szerelmes belém - kíváncsi tekintettel fürkésztem az arcát ahonnan azonnal letudtam olvasni az igazságot.
 - Ki mondta el? - hajtotta le a fejét.
 - Nem az a lényeg, hanem, hogy nem szóltatok - pirítottam rá.
 - Mégis mit kellett volna mondanom? JB az öcsém beléd esett, de ne haragudj rá és ne hagyd el ezért - emelte fel a fejét és gúnyosan nézett rám.
 - Nem csak... - csuklott el a hangom. - Te is tudod, hogy ez mit jelent? - acéloztam meg szívemet.
 - Ne tedd ezt vele - fogta könyörgőre, mikor rájött, hogy miről beszélek. - Nem hagyhatod el, te vagy a mindene.
 - Dam, mi ezt annak idején megbeszéltük Joeval. Csak addig működik a dolog, míg nincsenek érzelmek. Bűntudatom lenne, hogy úgy vagyok vele együtt, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit - szívtam bele a cigimbe, majd a csikket elnyomva ránéztem a fiúra. - Sajnálom, Joe jobbat érdemel nálam.
  Belöktem az ajtót és otthagytam a magába roskadt Damient.

2014. április 22., kedd

48. rész

Zayn

   Harry és JB együttes megjelenése mindenkit megdöbbentett. Kérdőn néztünk a fürtösre, de ő kerülte a tekintetünket.
 - Mindenki itt van? - robogott be Paul az ajtón. - Nagyszerű! Megjöttek a fényképek és komolyan mondom, valami zseniálisak lettek - tette elénk a mappát az asztalra. - Majd üljetek le együtt és válasszátok ki, hogy melyikből készüljenek az óriás plakátok.
 - Hány kép kell? - nézett rá Liam.
 - Legalább három, de ha öt az se baj - válaszolt a férfi miközben már a papírjait nézegette. - Ma este fellépés, így mindjárt indulhattok is az arénába. Amíg az egyikőtök hangszerel, addig a másik csapatot a stylistok veszik kezelésbe. Érthető voltam és világos? - nézett körül, mire bólintottunk. - Jade veled beszédem van - intett a lánynak, aki felállt és kilépett Paullal a folyosóra.
 - Ú, basszus ezek kurva jók! - fogta a kezébe Louis a mappát. - Rohadt nehéz lesz választani - adta körbe a képeket.
 - Az igen! - vette a kezébe Liam is.
 - Nekem is! Én is! - nyúzta őket Niall, őt követte Harry aztán Joe, Damien majd én, Pete és Adam.
 Mikor megláttam az első fotót a szám is eltátottam. Nemhiába Phil az egyik legjobb a szakmában.
 - Szerintem csináljuk azt, hogy válasszunk ki egyet a ti együttesetekről, egyet a mienkről - javasolta Damien. - A maradék hármat pedig megszavazzuk. Azok a képek nyernek, amikre a legtöbben szavazunk.
 Egyetértőn bólogattunk.
 - Indulni kell - jött be a szobába Jade. Jobban nézett ki, mint tegnap. Talán végre sikerül összeszednie magát.
 - Jobban vagy? - léptem hozzá és kisimítottam egy kósza tincset az arcából.
 - Fogjuk rá - vonta meg a vállát, de az arca semmiféle érzelmet nem mutatott.
  Sikítozó rajongók gyűrűjében értük el a buszt. Kiosztottunk egy csomó autogramot.
 - Átválogattam a képeket - adott át egy köteggel Damien amikor már a buszon ültünk. - Ezeken ti vagytok, így könnyebb lesz a választás.
 - Kösz - bólintottunk és kupacba tömörültünk, hogy egyszerre lássuk az anyagot.
 - Basszus - sóhajtott fel Hazza - ez így nagyon nehéz lesz. Már most tudnék legalább tízet mondani, ami tetszik.
 - Ha tízet nem is, de nyolcat biztos - nézegette Niall is a fotókat.
  Az én szemem kettőn akadt meg. Az egyiken rajta voltunk mindannyian, plusz Jade, aki a nyakamra csúsztatta a kezét és csábítóan nézett rám, ahogy Phil kérte. A másikon csak ketten voltunk a lánnyal. A kezem a derekára csúsztatva pihent, míg ő ajkait beharapva nézett rám lángoló tekintettel. Az ő keze a szétgombolt ingem alá volt csúsztatva és szinte éreztem, ahogy végigsimít a mellkasomon. Fészkelődni kezdtem mert a fénykép hatására eszembe jutott amit a tetőn csináltunk és szorítani kezdett a boxerem.
 - Jó kép - hallottam meg Liam hangját.
 - Igen - bólogattam. - Ez a kedvencem.
 - Nem csodálom - nézte elmerengve - süt rólatok a vágy. Akár egy szexlapba is betehetnétek.
 - Hülye vagy?  - néztem rá vigyorogva. - Ezt megtartom magamnak - csúsztattam a képet a kabátom belső zsebébe.
 - Úgy látom, nem csak te vagy így vele - vigyorodott el Li, Niall és Harry felé mutatva, akik szintén elrejtettek egy-egy képet a kupacból. Somolyogva néztem a Liam kezében lévő fotót, ami hasonlóan szexi volt, mint az enyém.
 - És te? Nem teszed el?
 - Nem merem. Ha az asszony meglátja, kiveri a balhét - sóhajtott fel.
 - Ja - vigyorodtam el - és te azt szeretnéd, ha mást verne ki.
 - Idióta! - csóválta meg a fejét. - Te könnyen pofázol, neked megtette Jade.
 - Shh - kaptam rá mérgesen a tekintetemet és körbe néztem, hogy ki hallotta. Szerencsére mindenki a képekkel volt elfoglalva, így nem figyeltek ránk. - Halkabban.
 - Bocs - vigyorgott most ő rám.
 - Szerintem ez legyen - szólalt meg Louis és felmutatott egy teljesen átlagos képet.
 - Miért pont ez? - értetlenkedtünk.
 - Mert a többin Jade intim közelségben van valamelyikünkkel és tudjátok, milyenek a directionerek? Többet képzelnek bele, mint ami ténylegesen benne van. Pillanatok alatt szétszednék szegény lányt, akármelyikünkkel látnák.
  Igazat kellett adnunk neki. Erről az oldalról eszünkbe sem jutott megközelíteni a dolgokat.
 - A többit meg majd átnézzük a Hellboys-szal - tette el a fotókat komoly képpel.
 Átnéztem a másik csoporthoz, ahol a fiúk lelkesen nézegették a képeket, hangosan vitatkozva, míg Jade csak bámult kifelé az ablakon, semmivel nem törődve. Annyira magányosnak és elveszetnek tűnt.
  Mikor megérkeztünk az arénához, úgy helyezkedtem, hogy a közelébe maradhassak és egy óvatlan pillanatban behúztam őt a színpad mögé, hogy beszélni tudjak vele.

2014. április 20., vasárnap

Happy...

Boldog nyuszikát mindenkinek! :D
  Kedden jelentkezem az új résszel. Pusszancs: Dolores

2014. április 16., szerda

47. rész

Jade

  "Hiába rohantam, a tűz utolért és körbevett. Ijedten néztem szét, hátha látok egy apró menekülési útvonalat, de semmit nem találtam. Egy tűzgyűrű közepén álltam és tudtam, hogy nincs menekvés. A ragyogó lángokon átnézve a barátaim alakját fedeztem fel. Ott álltak és szomorúan néztek rám. Joe megpróbált áttörni, de nem sikerült neki, elesett és a lángok elnyelték őt.
 - Neeeeeee! - ordítottam kétségbeesetten."
  Zihálva, izzadtan, össze-vissza kalimpáló szívvel ültem fel az ágyon.
 - Shhh - hallottam meg a fiú hangját magam mellől. Megkönnyebbülten bújtam vissza karjai közé. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem igaz az egész. - Megint rosszat álmodtál? - simogatta meg a hátamat.
 - Rettenetes volt - suttogtam kiszáradt torokkal.
 - Csak egy álom volt - próbált nyugtatni.
 - Tudom, de annyira valóságosnak tűnt - néztem fel rá és szemeimmel végigpásztáztam az arcát, hogy nem látok-e rajta sérülést. Kezem magától járta be ugyanazt az utat. Jóleső sóhaj hagyta el a száját, ahogy mutatóujjamat végig húztam az ajkain.
 - Jade, ne csináld, mert így is alig bírok magammal - suttogta lehunyt szemekkel, de nem ért el vele semmit. Tovább folytattam a kényeztetését. Tarkójára vezettem a kezemet és közelebb húztam magamhoz. Szükségem volt rá, a közelségére, hogy érezzem mellettem van. Ajkaink összeforrtak és kifulladásig csókoltuk egymást. Damien horkolása térített minket vissza a valóságba, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Zavartan bújtam Joe nyakához, aki kuncogva ölelt át. Összebújva aludtunk el, hogy reggel ugyanígy ébredjünk.
 -Jó reggelt Hercegnőm - pislogott rám álmos szemekkel.
 - Neked is - sóhajtottam miközben azon járt az agyam, hogyan fogom túlélni a mai napot is.
 - Lehetne kicsit jobb kedved - könyökölt fel és nézett le rám. - Ma újra színpadra lépsz.
  Az álmosság egy pillanat alatt kiröppent a szememből. Döbbenten néztem rá. Már ma? Nem vagyok rá kész, sőt talán már soha többé nem leszek. Fejemre húztam a párnámat és egy hatalmasat nyögtem bele.
 - Mi a gond? - próbálta lehúzni rólam az alkalmi álcámat.
 - Nem hiszem, hogy menni fog - dünnyögtem alig hallhatóan, de ő megértette.
 - Ne csináld ezt - nézett rám szigorúan, mikor sikerült kifejtenie a párnát a kezeim közül. - Tudom, hogy mindent elvesztettél, de a hangod megmaradt. A zene, az éneklés gyógyír a bánatodra.
 - De én nem akarom - pattantam fel az ágyból idegesen. - A zene miatt vesztettem el mindent - kiáltottam fel, majd magamra kapkodtam az első ruhát ami a kezem ügyébe került.
 - JB? - nézett rám döbbenten Damien, aki ekkor lépett be a szobába. - Ez hülyeség Húgi - fogta meg a karomat - nem miattad történt.
 - De igen - toppantottam a lábammal és kiszabadítottam magam Dam kezéből. - Ha nem jövök el, még ma is élnek!
  Kirontottam az ajtón és az asztalról felkaptam a cigis dobozom, majd becsaptam magam után az ajtót. Fellifteztem a tetőre, ahol remegő kezekkel gyújtottam rá. Végre kimondtam hangosan is, ami napok óta nyomasztott. Ha otthon vagyok, megakadályozhattam volna a katasztrófát. És miért nem voltam otthon? Mert több ezer mérföldre, a világ másik végén kergettem az álmaimat.
 - Soha többé - suttogtam magam elé.
 - Mi nem lesz soha többé? - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.
  Ijedten néztem fel a göndör srácra, aki gondterhelten járatta végig a szemét rajtam.
 - Mit keresel itt? - kérdeztem nem túl kedvesen.
 - Láttalak amikor feldúltan távoztál a szobátokból. Gondoltam, hogy idejössz és... - lehorgasztotta a fejét.
 - Mit és? - kérdeztem türelmetlenül.
 - Attól tartottam, hogy valami hülyeséget csinálsz - suttogta.
  Döbbenten néztem rá. Tényleg azt hitte, hogy képes lennék kárt tenni magamban?
 - Megnyugtatlak, nem állt szándékomban öngyilkosnak lenni. Ahhoz én túl gyáva vagyok - motyogtam az orrom alá.
 - Akkor mire mondtad, hogy soha többé?
  Elgondolkodva néztem rá, hogy mit is mondjak neki, de aztán döntöttem. Én sem értettem miért, de valamiért bízni kezdtem benne és beavattam a gondolataimba.
 - Az éneklésre mondtam. Befejeztem, többé nem akarok kiállni a színpadra.
 - Azt nem teheted! - kiáltott fel csalódottan. - A te hangodat mindenkinek hallania kell.
 - Nem megy - csóváltam meg a fejemet.
 - Miért? - ült le mellém és kérdő tekintetét rám szegezte.
 - Mert végig arra gondolok, hogy amíg én jól szórakoztam és énekelgettem, addig ők... - a felindultságtól elcsuklott a hangom.
 - Eliz... bocs, Jade - javította ki magát. - Ne erre gondolj, hanem arra, hogy mennyire büszkék lehettek rád, amiért kaptál egy ilyen lehetőséget.
  Szemeimet elfutották a könnyek, pedig még a temetésen sem tudtam sírni a hatalmas lelkiismeret furdalástól.
 - Gondolod, hogy így van? - kérdeztem, belekapaszkodva a szalmaszálba.
 - Biztos vagyok benne - bólintott komolyan.
  Végig gondoltam amit mondott és eszembe jutott róla anya utolsó mondata, amikor elbúcsúztam tőlük az indulás előtti napon. "Vidd sokra, ahogy a csillagok megírták neked!" Ha apa nem is, de ő mindenképp büszke volt rám és bízott bennem.
 - Miért törődsz velem? - szegeztem hirtelen a kérdést a fiúnak. - Elintézted, hogy ne kerüljek intézetbe, most meg... - tártam szét értetlenül a karjaimat.
 - Azt hiszem, így próbálok vezekelni a múltért - nézett el a távolba.
 Kínos csend telepedett közénk, amit a telefonja csörgése szakított meg.
 - Halló? - emelte a füléhez. - Igen, itt vagyok vele... Nem semmi baja...Jó, megyünk.
  Eltette a mobilt, majd zavartan köhintett.
 - A többiek voltak. Aggódtak érted. Paul üzent, hogy megbeszélést tart tíz perc múlva a szobánkban.
 Elnyomtam a csikket, felálltam és leporoltam a nadrágomat.
 - Akkor menjünk.
  Szótlanul szálltunk be a liftbe és ugyanilyen szótlanul álltunk meg a szobájuk előtt.
 - Harry - szólítottam meg, mielőtt beléptünk volna - köszönöm.
 - Szívesen - eresztett meg egy halvány mosolyt, majd beléptünk a szobába, ahol minden szempár kíváncsian fordult felénk.

2014. április 14., hétfő

46. rész

Joe

   Az Angliában töltött pár nap gyorsan elillant. Szinte észre sem vettük és már a repülőn ültünk. Az otthon töltött idő alatt Lou segítségével elintéztünk , mindent. A temetést, a leégett ház után járó biztosítást, amit Jade a nagykorúsága után vehet csak fel, és egy nagyobb vásárlást, mert nem maradt semmije csak egy bőröndnyi ruhája, annak a fele is Amerikában volt.
  Nézem a lányt, aki a fáradtságtól a vállamra borulva alszik. Szemei alatt sötét karikák virítanak, arca beesett és szerintem megint fogyott pár kilót. Étvágytalansága riasztó, úgy kell belediktálni pár falatot, folyamatosan figyelve rá, hogy meg is egye. Pillantásom lejjebb kúszik a mellkasát borító kötésre. Újabb tetoválással bővült a lány repertoárja. A hat csillag a melle felett igazán gyönyörűre sikeredett, de a jelentését nem árulta el. Azt mondta. hogy majd egyszer, ha eljön az ideje elmeséli.
 - Mennyi az idő? - hallom meg álmos hangját.
 - Még egy negyed óra és ott vagyunk - simítok végig az arcán amit ő, belesimulva a tenyerembe, mint egy kiscica, úgy fogad.
  Hogy állításomat igazolja bemondják, hogy kössük be magunkat, mert nem sokára leszállunk. A földet érés sikeres és gyors. A terminálban megkeresem a bőröndjeinket, majd Jadet kézen fogva elindulunk kifelé. Lou magabiztosan indul meg egy hatalmas, fekete autó felé, aminek az ajtaja kinyílik, ahogy mellé érünk.
 - Helló Josh! - köszön a fiúnak, aki egyszer már volt az alkalmi sofőrünk.
 - Sziasztok - feleli a srác mosolyogva, de mikor megakad a szeme JB-n, elkomorodik. - Sajnálom - mondja kedvesen.
 - Köszönöm - néz rá a lány és most először tűnik fel, hogy mennyire megváltozott. A szemei fénytelenek, az arca zárkózott. Beszállunk a járműbe.
 - Indulhatunk - csukja be az ajtót Lou és a fekete monstrum méltóságteljesen kigördül az útra.


Harry

   Egész nap izgatott voltam. Először nem értettem, hogy miért, de mikor meghallottam, hogy Paul elküldi Josht a reptérre, rájöttem. Ma jön vissza a lány. A lány aki miatt mostanában álmatlan éjszakáim vannak.
 - Megjöttek! - kiáltott be a folyosóról Louis, ahol eddig dekkolt, hogy elsőnek láthassa őket.
  Mind az ajtóhoz siettünk és kiléptünk a folyosóra. A lift ekkor csukódott be a kis csoport után, akik felénk közeledtek. Szemem tágra nyílt, mikor megláttam őt. Az eddig élettől sugárzó lány most árnyéka volt önmagának, de nem csak engem döbbentett meg a látvány, hanem ahogy láttam a többieket is. Niall és Zayn döbbenten néztek rá, míg Liam összeszűkült szemekkel vizslatta. Louis pedig megállt előtte némán és átölelte. Fura helyzet volt, hiszen ők alig váltottak pár szót mióta megismerték egymást.
 - Bocs fiúk, de megyünk, mert Jade fáradt - fogta meg a lány vállát Joe és elhúzta a barátomtól. JB. mint egy robot követte a srácot. Mielőtt beléptek volna a szobájukba, Elizabeth rám nézett és egy halk mondat hagyta el a száját.
 - Köszönöm Harry - suttogta és eltűnt az ikrek védelmező karjai közt. Pepe és Adam még ott maradt velünk.
 - Hazza, majd beszélni akarok veled! - szólalt meg Lou és a bőröndjét maga után húzva eltűnt a szobáját rejtő folyosón.
 - Hát ez... - meredt maga elé Zayn.
 - Nagyon durva volt - fejezte be helyette Louis.
 - Pedig ez már haladás az eddigiekhez képest - sóhajtott fel Pepe.
 - Hogy-hogy? - kérdeztük szinte egyszerre.
 - Mielőtt belefogsz a mesélésbe, szerintem menjünk be hozzánk - mutatott az ajtóra Liam. - Nem hiszem, hogy ezt egy folyosón kéne megbeszélnünk.
  Követtük őt és a nappaliban helyet foglalva várakozón néztünk a két fiúra. Adam hátra dőlt, jelezve, hogy átadja a szót Pepének, aki azonnal bele is kezdett.
 - Az első nap mi hazamentünk a családunkhoz, így csak másnap tudtuk meg, hogy Jade és Joe elmentek a házhoz. Állítólag JB teljesen kiborult a látványtól. Joe ölben vitte haza.
 - Mi a szent szarnak mentek egyáltalán oda? - csattant fel Louis.
 - Te is látni szeretted volna, hogy mi maradt az otthonodból - nézett rá villámló szemekkel Adam.
 - Ez igaz, bocs - morogta a barátom és jelezte Pepének, hogy folytathatja.
 - Mikor felébredt, megtudta, hogy Lou lett a gyámja - nézett itt rám. _ Igaz is, köszi hogy beszéltél vele. Ha ő nem lép, Jade intézetbe kerül.
  Lesütöttem a szemeimet, de így is éreztem a többiek fürkésző tekintetét.
 - Te beszéltél Louval? - kérdezte döbbenten Niall.
 - Igen - morogtam.
 - Miért? - nézett rám bizalmatlanul az ír.
 - Láttam, hogy Damien hiába próbálja elérni, hogy velük maradhasson. Különben is, tartoztam neki ennyivel azok után amit tettem vele - halkult el a hangom. A többiek hallgatása felért egy helyesléssel.
 - De ez még nem ok arra, amit láttunk - mordult fel Liam. - Jade olyan, mint egy élőhalott.
 - Nem tudjuk, hogy mi történt vele. Azóta alig beszél, nem eszik és éjjel rémálmai vannak. A legfurcsább az volt, hogy egy könnycseppet sem ejtett a temetésen, úgy állt ott mint egy szobor. Rohadt ijesztő volt. Mintha fel sem fogná, hogy mi történik körülötte - magyarázta Pepe.
 - Mi már nem tudjuk, hogy mit tegyünk, mindent megpróbáltunk már, de nem segített semmi - sóhajtott fel Adam.
 - Hagyjunk időt neki - szólalt meg Zayn is. - Nagyon nagy traumát kell feldolgoznia.
  Percekig ültünk néma csendben, majd eszembe jutott, hogy mit ígértem Lounak.
 - Nekem mennem kell, megnézem, mit akar kedvenc sminkesem - álltam fel a fotelből.
  Biccentettek, de nem szólaltak meg. Gondterhelten néztek maguk elé és próbálták kitalálni, mivel segíthetnének a lánynak átvészelni ezt az időszakot.

2014. április 10., csütörtök

45. rész

Jade

  Mikor felébredtem, riadtan néztem körül. Először azt sem tudtam, hol vagyok, majd bevillantak a képek a házunkról. Felültem az ágyon, fejembe éles fájdalom nyílalt, torkom kiszáradt és éreztem a füst kesernyés ízét a számban. Felkeltem és lebotorkáltam a lépcsőn, hogy minél előbb leöblíthessem ezt az undorító ízt. Hallottam, ahogy becsukódik a bejárati ajtó és a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam, hallgatózni kezdtem. Döbbenten szembesültem azzal, hogy Lou lett a gyámom. Minek nekem gyám? És miért pont Lou? A levegőm visszatartva füleltem tovább, így kiderült, hogy valaki könyörgött neki, hogy vállalja el. Mikor a fiúk rákérdeztek, hogy ki volt, a név teljesen letaglózott.
 - Harry.
 - Harry? - bukott ki belőlem, lebuktatva magamat. Mindenki rám kapta a tekintetét.
 - Felébredtél? - pattant fel Joe a székből és mellém lépett. Bólintottam, de a szemeimet nem vettem le a nőről.
 - Miért akarta Harry, hogy te legyél a gyámom? - szegeztem neki a kérdést.
 - Hallotta, mikor Damiennek nem sikerült elintéznie, hogy ő lehessen az. Arra gondolt, hogy olyan valaki kellene aki mellett ugyanúgy tudsz élni, mint eddig. Mivel csak pár hónapról van szó, belementem - vonta meg a vállát.
 - Te el akartad intézni, hogy veletek maradhassak? - néztem elérzékenyülve Damre, aki elvörösödve válaszolt.
 - Nem akartam, hogy intézetbe kerülj Húgi - mosolygott rám.
  Odaléptem hozzá és óriási puszit nyomtam az arcára.
 - Köszönöm, hogy megpróbáltad.
 - Sajnos nekem nem sikerült, de Lounak igen. Mától ő figyel rád - vigyorodott el gonoszul.
 - Neked is köszönöm - néztem a szőke nőre, aki csak legyintett egyet.
 -Semmiség, csak ne kelljen éjjelente a rendőrségre mennem, mert nincs pénzem óvadékra - vigyorgott rám ő is.
 - Nem kell - fogadkoztam. - De még mindig nem értem, hogy miért volt ez jó Harrynek? - tettem fel a kérdést.
 - Lehet, hogy többet érez irántad, mint gondolnád - húzta fel a szemöldökét Lou.
 - Azt kétlem - komorodtam el. Nem szerettem volna, ha ez a feltevés igaznak bizonyul.
 - Nem akarsz lezuhanyozni? - rántott ki a gondolataim ingoványából Joe. - Elég koszos és büdös vagy - fintorodott el.
  Végig néztem magamon és igazat kellett adnom neki. Ruhám jó néhány helyen kormos volt és a bűz, amiről azt gondoltam, hogy csak az orromba ivódott, körbe lengett mindenhol.
 - Igazad van, legjobb lesz, ha lemosakszom - indultam el a szobánkba. Pillantásom az ágyra esett, ami most szintén büdös és mocskos volt az alvásom után. Nagyot sóhajtva lehúztam az ágyneműt és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Betettem egy adag mosást és úgy döntöttem, hogy nem zuhanyzok, hanem fürdök. Megengedtem a kádat vízzel és sok-sok habfürdőt tettem bele. Levetkőztem és bemásztam a habok közé. Élvezettel nyúltam el a forró vízben és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy miért is vagyok itt, de aztán eszembe jutott és eleredtek a könnyeim. Fájdalmas és egyben furcsa volt arra gondolni, hogy mostantól nincs kihez és hova mennem. Egy vadidegen lett a gyámom és azt sem tudom, ha betöltöm a tizennyolcat hol fogok élni.
 - Shhh, Baba - simított végig az arcomon Joe. - Ne sírj!
  Nem hallottam mikor bejött, így ijedten néztem rá.
 - Nem sírok - füllentettem.
 - Hát persze - mosolyodott el - csak lecsapódott a pára az arcodra.
  Szomorúan pásztázta végig az arcomat. Szemeit az enyémekbe fúrta és óvatosan megcsókolt. Szája puhán, édesen simult az enyémre. Gyengéd volt, de most pont erre volt szükségem. Ez a csók nem a szexről vagy a vágyakról szólt, sokkal inkább a vigasztalásról, bátorításról. Mikor elszakadtunk egymástól szinte éreztem, ahogy egy mázsás súly legördül a szívemről.
 - Köszönöm, hogy velem vagy - suttogtam neki halk, rekedt hangon.
 - Mindig - mosolyodott el és tudtam, hogy komolyan gondolja.

2014. április 8., kedd

44. rész

Joe

 - Mi a fene történt? - nyitott ajtót Damien, miután a lábammal rugdosni kezdtem azt. Jb-t félúton az ölembe kellett vennem, mert összeesett a sokktól.
 - Majd... - léptem el mellette és az emelet felé igyekeztem a lánnyal, aki nem csinált semmit csak nézett maga elé. Ijesztő volt őt így látni. Arca kifejezéstelen maszkként feszült az arcára, a szeme üresen, fénytelenül meredt a távolba. A szobámba léptem és óvatosan lefektettem az ágyamra.
 - JB? Kicsim - szólongattam, de nem felelt. Végig simítottam az arcán, hátha kicsalok belőle valami apró reakciót, de hiába. - Aludj egy kicsit - takartam be és el akartam menni.
 - Ne hagyj el te is - suttogta rekedt, fájdalommal teli hangon.
 - Soha nem tennék ilyet - másztam mellé és magamhoz öleltem. Ringatni kezdtem, mint egy kisbabát, simogattam a hátát és dúdoltam neki. Lassan, fokozatosan engedte el magát majd teljesen elernyedt. Ránéztem az arcára és láttam, hogy elaludt.
 - Mindig melletted leszek, soha nem hagylak el, mert szeretlek - vallottam be neki, bár tudtam, hogy úgysem hallja. Lélegzete egyenletessé vált, szája picit elnyílt. Még így, kócosan, kormosan és meggyötörve is gyönyörű volt. Óvatosan másztam ki mellőle, hogy csatlakozzak a többiekhez a konyhában. Már csak Lou és Damien voltak ott, mert gondolom Pepe és Adam kihasználták az időt és hazamentek a családjukhoz.
 - Jól van? - kérdezte aggódva a nő.
 - Nem - ráztam meg a fejemet.
 - Mi történt? - nézett rám a testvérem.
 - Látni akarta a házat - mondtam, de nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy ő nem engedte volna oda. Sejtésem beigazolódott, mikor kiabálni kezdett velem.
 - Te tiszta hülye vagy? Minek kellett odamennetek? - állt fel az asztaltól és idegesen járkálni kezdett.
 - Ne ordíts, mert így is nehezen aludt el - válaszoltam normális hangon. - Te is ismered őt, addig nem nyugodott volna, míg nem megy el és ha már látni akarta, vele mentem, hogy legyen mellette valaki.
 - Nagyon szörnyű volt? - kérdezett bele Lou.
 - Gyakorlatilag semmi nem maradt a házból - sóhajtottam fel mikor szemem elé villantak a képek a romokról.
  Percekig szótlanul néztünk magunk elé. Fel sem tudtuk fogni, hogy mit élhet át a lány. Azt viszont tudtam, hogy én mindig vele leszek és nem engedem, hogy bárki is elválasszon tőle. A ránk ereszkedő némaságot a csengő éles hangja zavarta meg. Damien kérdőn nézett ránk, majd elment ajtót nyitni. Pár pillanat múlva két idegennel tért vissza.
 - Jó napot! - köszönt az idős hölgy, míg a társa egy középkorú férfi épp csak biccentett felénk.
 - Jó napot! Miben segíthetünk? - néztem rájuk kíváncsian.
 - Mrs. Clody vagyok, ő pedig Mr. Carrick - mutatkozott be. - A gyámügytől jöttünk, Mis. Blaskwood ügyében.
  A szívem legalább két ütemet kihagyott a gyámügy szó hallatán. Segélykérőn pislogtam Damienre, aki csak lehajtotta a fejét és nem nézett rám. Ő már mindent megpróbált, de sikertelenül. Ijedten néztem az idős nőre, aki kíváncsian fürkészte az arcomat. Nem, nem vehetik el tőlünk a lányt, pláne most, mikor ilyen rossz állapotban van. Megszólalni sem volt időm, mikor Lou felállt az asztaltól és a kezét nyújtotta a vendégeknek.
 - Jó napot! A nevem Lou Teasdale és velem beszélt telefonon.
 Damien és én egyszerre kaptuk fel a fejünket. Miért beszélt ő ezekkel az emberekkel? Lou bátorítólag ránk mosolygott.
 - Örvendek - mosolyodott el Mrs. Clody, majd egy köteg papírt húzott elő a táskájából. - Ha nem gond, egyből térjünk a lényegre. Ezek a szükséges papírok, amiket ha aláír, Mis Blackwood a gyámsága alá kerül - csúsztatott egy tollat a szőke nő elé, aki szó nélkül szignálta azokat.
  Egy kukkot sem értettünk az egészből.
 Mrs. Clody átnézte az aláírásokat, majd ő is és a férfi is aláírták. Szétválogatta a paksamétát és mindegyikből átnyújtott egyet Lounak.
 - Hát ez nagyon simán ment - mosolyodott el újra. - Bárcsak minden ügyünk ilyen könnyen megoldódna - mondta, majd összepakolt és Mr. Carrickkel együtt távozott.
  Én még mindig döbbenten ültem az asztalnál és az elmúlt perceken gondolkodtam, de ahogy elnéztem, Dam arcát, ő sem értett semmit. Lou mosolyogva tért vissza hozzánk és leült mellénk.
 - Látom, meglepődtetek.
 - Az nem kifejezés - jött meg a bátyám hangja. - Elmondanád végre, hogy mi volt ez?
 - Itt voltál, hallottad - mosolygott még mindig rendületlenül a szőkeség. - Én lettem Jade gyámja.
 - De mikor és honnan tudtad? Azt hittem, hogy Paul miatt jöttél velünk - értetlenkedtem.
 - Tegnap este volt egy látogatom - kezdett bele a magyarázatba - aki elmondta, hogy mekkora gondban vagytok. Elmesélte, hogy Jade elvesztette a szüleit és ha nem segítek, akkor intézetbe kerül. Ami a mostani állapotát látva nem tenne jót neki - komorodott el.
 - És te egyből belementél? - kérdezte Dam.
 - Igen - vont vállat a nő. - Az a valaki könyörgött érte és biztosított róla, hogy két hónap és Jade nagykorú lesz és akkor megszűnik a kötelezettségem.
 - Megtudhatjuk, hogy ki volt az aki meglátogatott? - néztem rá kíváncsian, mert érdekelt, hogy ki akart ennyire segíteni a lánynak.
 - Harry - mondta ki a nevet Lou, amitől leesett az állunk.
 - Harry? - hangzott el a kérdés a konyhaajtóban döbbenten álló lány szájából.

2014. április 4., péntek

43. rész

Jade

   Ülünk a gépen és repülümk haza. Haza? Ez a szó mostantól nem jelent nekem semmit. ? Minden, amit jelentett megszűnt a szüleim halálával. A fásultság, ami a hír óta rám telepedett, egyre nagyobb méreteket ölt a testemben és a lelkemben. Úgy érzem magam, mint aki teljesen üres, csak egy hüvely vagyok akiből a férgek kirágták az érzelmeket. Délután óta, mikor Joe karjaiban felébredtem, egy könnycsepp sem hagyta el a szememet. Arcomra ráfagyott a közönyösség álarca. Nem tudok sírni, pedig érzem, hogy valami feszít belülről.
 - Kérsz valamit? - simít végig a karomon Lou. Nem tudom miért van itt, miért jött velünk. Talán Paul kérte meg, hogy kísérjen el minket. Fogalmam sincs. Nemleges válaszként megrázom a fejemet és tovább bámulok kifelé az ablakon. Nézem a kinti világot, ami nagyon jól jellemzi a bennem dúló érzéseket: sötét és fagyos.
 - Aludj egy kicsit - szólal meg Joe mögülem.
 - Nem tudok - suttogom inkább csak magamnak és igazat mondok. Ahányszor elaludnék, mindig újabb és újabb képek villannak be a szüleimről.
 - Tessék, hallgass zenét - nyújtja át a lejátszóját Lou. - A zene sok mindenre gyógyír.
  Elveszem tőle a kütyüt és a fülembe dugom a headsetet. Elindítom és meglepődve hallgatom, hogy egész jó ízlése van a nőnek. Szemeimet lehunyom, hogy jobban át tudjam adni magam a zenének. Nem alszom, ez inkább hasonlít egy relaxációs gyakorlatra. Olyan érzés, mintha a dallamok kitörölnék belőlem a fájdalmat.
 - Jade - lökdösik meg a vállamat, mire kihúzom a fülemből a dugót és kérdőn nézek Loura. - Kapcsold be az övedet, mindjárt leszállunk.
  Csodálkozva nézek ki a mellettem lévő ablakon és meglepődve veszem észre, hogy annyira belemerültem a zenébe, hogy észre sem vettem a több mint tíz órás utat.
 - Köszönöm - adtam vissza a lejátszót a nőnek, aki egy apró mosollyal fogadta és eltette a táskájába.
 - Remélem azért hallgatható volt?
 - Voltak egészen fura számok, de a Guns'n Roses mindent vitt - közöltem vele. - A November Rain kimondottan tetszett, pont a hangulatomhoz illett - mondtam, mire egy döbbent pillantást kaptam a mellettem ülőtől.
  Végre leszálltunk és kinyújtóztathattam az elgémberedett tagjaimat.
 - Hová megyünk? - kérdeztem, miután a fiúk levadászták a csomagjainkat és beültünk egy taxiba.
 - Hozzánk - felelte Damien. - Úgy gondoltuk, hogy tök felesleges a szálloda, ha haza is mehetünk.
  A szóra összerándult az arcom.
 - Jó ötlet - nyögtem ki.
  A ház előtt kiszállva megrohamoztak az emlékek az utolsó napunkról, amikor is rohanva tettük meg az utat a reptérig, hogy elérjük a gépet, ami a turnéra vitt minket. Sokat hülyéskedtünk közben, egymást ugrattuk folyamatosan, pedig az én gyomrom már görcsben volt a gondolattól, hogy Harry mellett leszek. Mennyi minden történt azóta, mintha hónapokkal ezelőtt lett volna, pedig csak egy hete történt.
  Belépve a házba rend, de áporodott levegő fogadott. Azonnal az ablakhoz léptem és kinyitottam.
 - Gyere, megmutatom a szobádat - szóltam Lounak és felvezettem a vendégszobába.
 - Te hol alszol? - nézett rám kíváncsian.
 - Joeval szoktam - vontam meg a vállam és ott akartam hagyni, de a kérdése megállított.
 - Akkor te és ő...?
 - Nem - ráztam meg a fejemet. - Ez csak olyan barátság extrákkal.
 - Ó - kerekedtek el a szemei, de nem kérdezett többet.
  Lesétáltam a lépcsőn és a bejárati ajtóhoz indultam.
 - Hová mész? - lépett mellém Joe.
 - Látnom kell - suttogtam.
  A fiú nem szólt csak megfogta a kezemet és elindultunk. Furcsa volt az ismerős utcákon sétálni. Kívülről gondtalannak nézhettünk ki. A sarkunkon befordulva a szél már messziről hozta felénk a bűzt, amit az elszenesedett ház falai árasztottak.
 - Jézusom - nyögött fel Joe amint meglátta, hogy mi maradt a jól ismert lakásból. Nekem még ennyire sem tellett. Gyomromat megülte a kesernyés bűz és csak bámultam a volt otthonom torzóját. Az emelet teljesen eltűnt, a földszint romjai feketén meredeztek az ég felé. Bele sem mertem gondolni, hogy mekkora lehetett a tűz, ami így elpusztított mindent. Lábaim önálló életre kelve indultak el a volt bejárat irányába.
 - JB - nyúlt értem Joe - nem hiszem, hogy jó ötlet oda bemenni. Nem véletlenül van elkerítve minden - mutatott a "Veszély" feliratú sárga szalagra, ami körbe futott a rom körül.
 - De muszáj - néztem rá könyörögve. Nagyot sóhajtott, de elengedett.
  Bokáig süllyedtem a vizes hamuba, de nem érdekelt. A nappali romjait kerestem, hátha megmenthetek még valamit. Csalódottan néztem körül. Nem találtam semmit amit érdemes lett volna megtartanom. Csak álltam a romok közepén és bámultam ki a fejemből. Most tudatosult bennem, hogy nincs már családom, nincs semmim. Fásult arccal néztem szét a szószerint füstölgő romok közt. Sokkolt az egész. Kínomban hisztérikus nevetésben törtem ki. Csak nevettem, nevettem. Alig érzékeltem, hogy Joe hozzám lép és óvatosan kivezet az utcára. Az emberek szánakozva néztek rám, míg visszafelé támogatott a házukhoz.

2014. április 2., szerda

42. rész

Harry

 - Nem tudjátok, mit akarhat Paul? - kérdezi Niall, mikor mindannyian leülünk az asztalhoz.
 - Fogalmam sincs - rázza meg a fejét Louis -, de nagyon komolynak tűnt a hangja. Ugye senki nem csinált semmi hülyeséget?
  Értetlenül pislogok, mikor ránézve leesik, hogy főleg nekem szólt a kérdés. Tagadóan megrázom a fejemet.
 - Hol van Liam és Zayn? - Tűnik fel Louisnak a hiányuk.
 - Li elment, hogy megkeresse Zaynt, aki dohányozni indult, de jó sokáig elmaradt - vezeti le Niall, de mire befejezi, már nyílik is a lift ajtó és az emlegetett szamarak lépnek ki belőle vigyorogva. Zayn arca egy macskáéhoz hasonlít, aki éppen most nyalta ki a tejfölös csuprot.
 - Már azt hittük, hogy kutató csoportot kell szervezni a megtalálásotokra - röhög Louis a saját idióta poénján. - Merre jártatok galambocskáim?
 - A tetőn - jön a szűkszavú válasz, amivel csak még kíváncsibbá tesznek minket, de mielőtt rákérdezhetnénk, Paul lép az asztalunkhoz és gondterhelten ül le mellénk.
 - Gond van? - tudakolja rögtön Niall.
 - Igen, nem is kicsi - sóhajt fel a kérdezett. - Holnap megint egyedül léptek fel, a Hellboys nélkül. A banda visszautazik egy hétre Angliába.
 - Na mi van? - kérdezem gúnyosan. - Nem bírják a gyűrődést, ami a turnéval jár?
 - Harry! - csattan idegesen a férfi hangja és szikrákat szóró szemekkel néz rám. Van valami a tekintetében, amitől azonnal elhallgatok.
 - Kaptam ma egy telefont, hogy Jade szülei meghaltak, mikor kigyulladt a házuk. Minden porig égett. Szegény kislány, senkije sem maradt - köszörüli meg a torkát, ami beszéd közben egyre rekedtebb lett. Szemei vörösek, de nem sír, mert férfiból van.
  A levegő bennünk reked és elhűlve nézünk rá, hátha elneveti magát, hogy ez csak egy hülye vicc, de nem teszi. Tenyerébe támasztja a homlokát és csak mered maga elé.
 - Tudja már? - kérdezi meg halkan Louis.
 - Igen - bólint Paul.
 - Hogy fogadta? - firtatja tovább a barátom.
 - Te hogy fogadnád, ha egyik napról a másikra elvesztenél mindent? - csattan fel Zayn, majd feláll , hogy elmenjen.
 - Hagyd most - szól utána Paul. - Bezárkózott a szobájába, még a fiúkat sem akarta beengedni - sóhajt fel.
 - Mi lesz vele most? - teszi fel a kérdést Niall, amit először nem értünk. - Még nincs tizennyolc és árva lett. Bedugják egy intézetbe?
  Elkerekedett szemekkel nézünk az ír srácra. Ez nekünk eszünkbe se jutott. Kérdőn nézünk a menedzserünkre, tőle várva a megoldást.
 - Passz - dörgöli az orrnyergét. - Fogalmam sincs - vallja be őszintén. - Annyit tudok, hogy Damien próbál intézkedni. Már megrendelte a jegyeket, este repülnek is.
  Elcsendesedve ülünk és nézünk magunk elé. Az az érzésem, hogy még fel sem fogtuk igazán, hogy mi történt.
 - Szerintem - töri meg a csendet Louis - fel kéne menni és megkérdezni a srácokat, hogy tudunk-e segíteni valamit.
 - Ez jó ötlet - helyesel Paul.
  Helyünket elhagyva indulunk a lifthez. Most nem ökörködünk, szótlanul tesszük meg az utat a szobáig, ahová bekopogunk. Adam nyit ajtót és kérdőn néz ránk. Rajta is látszik, hogy megviselték a történtek.
 - Bejöhetünk? - kérdezi Liam, mire a srác félreáll az ajtóból. Egymás mögött lépkedve jutunk el a nappaliig, ahol csak Pepét és Damient látjuk. Utóbbi a fülére szorított telefonnal járkál, miközben valakit figyelmesen hallgat.
 - Értem én, de.....Igen csak azt szerettem volna tudni, hogy ilyenkor mi a teendő?  - int egyet a kezével, hogy észrevett minket, de folytatja a telefonálást.
 - Kivel beszél? - kérdezi Pepét Niall és mi is kíváncsian várjuk a választ.
 - Valami ügyvéd csókával. Próbálja elintézni, hogy Jade ne kerüljön azonnal intézetbe, ahogy visszaérünk Angliába - magyarázza a srác.
 - És sikerül neki? - kérdezek rá, mert akárhogy is állnak a dolgok most köztünk, aggódok a lányért
 - Mit gondolsz? - legyint a kezével. - Nem akarják megérteni, hogy alig két hónap és nagykorú lesz. Azt szajkózzák, hogy arra a két hónapra is kell valaki, aki a gyámsága alá veszi vagy azonnal mehet az intézetbe - sóhajt lemondóan.
 - De ha Damien betöltötte a tizennyolcat, akkor miért nem teszi meg ő ? - kérdezem, mert úgy érzem, hogy az egy nagyon jó megoldás lenne mindenki számára.
 - Ez volt az első, amire rákérdezett, de nem akarják elfogadni, arra hivatkoznak, hogy mivel nincs munkája, nem tudná biztosítani a feltételeket
 - Ez hülyeség! - csatlakozott a beszélgetésünkbe Liam is. - Most is pénzért dolgozik.
 - Szerintük a zenélés nem munka - húzza el a száját Pepe. - Isten hozott a bürokráciában!
  Míg hallgattam őt, egy gondolat villant az agyamba, amit azonnal tett is követett. Felpattantam és az ajtóhoz siettem.
 - Hová mész? -néztek rám értetlenül a többiek.
 - Van egy ötletem, de nem akarom elkiabálni. Beszélnem kell valakivel - mondtam, majd otthagytam őket.
  Sietve lépkedtem az egyik szoba felé , ahol azt a valakit sejtettem, aki segíteni tudna nekünk. Csak remélni mertem, hogy nem küld el a fenébe az ötletemmel együtt. Bekopogtam és vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Mikor ez megtörtént, az idegességtől csak ennyit tudtam kinyögni:
 - Lou, beszélnünk kell!