41. rész

Jade

   Mosollyal a szám sarkában, gondolataimba merülve sétáltam lefelé a lépcsőn, amikor is összefutottam Liammal.

 - Joe már aggódik - vigyorog rám, amit viszonzok.

 - Nem evett meg senki - vonom meg a vállam és folytatom az utamat lefelé.

 - Zaynt nem láttad? - szól utánam, mire felfelé mutatok.

 - A tetőn.

 - Kösz - hallom a hangján, hogy vigyorog. Férfiak. Nem mintha zavarna, mert az elmúlt órában pont egy közülük valóval töltöttem el igen kellemes perceket. Perverz mosoly kúszik a számra, mikor eszembe jutnak a tetőn történtek. Így nyitok be a szobánkba, ahol öt aggódó szempárral nézek farkasszemet. A hatodik érzékem jelez valamit, de egyenlőre nem figyelek rá, mert tudatomat még mindig lefoglalja az átélt gyönyör feldolgozása.

 - Helló Paul - köszönök a menedzsernek, aki valami miatt sajnálkozva néz rám. - Történt valami? - kérdezek rá, mert egyre nagyobb balsejtelem gyötör.

 - Jade - áll fel és lép mellém. - Beszélnünk kell.

  Remélni merem csak, hogy nem azért, amit Zaynnel csináltunk. Vagy lehet, hogy Harry miatt? Mi van, ha hazaküld, mert megtudta az igazságot? Jade baszd meg, elcseszted a lehetőségedet és nem csak a tiedet, hanem a fiúkét is - hordom le magam.

 - Gyere, ülj le - fogja meg a kezemet és húz maga után.

  Na, jó ez azért már ijesztő. Hangot is adok félelmemnek és arcát fürkészve várom a választ.

 - Megijesztesz! Mond, már mi a fene van!

  Ránéz a fiúkra, mintha tőlük várna segítséget, de ők csak lehajtják a fejüket és a szőnyeg mintáját vizslatják. Joe az, aki feláll és mellém ül. Átkarolja a vállamat és magához húz. Paul hálás pillantást vet rá.

 - Elmondaná végre valaki, hogy mi ez az egész? - remeg meg a hangom, mert érzem, hogy történt valami, valami rossz. A szívem szorítani kezd és mikor meghallom Joe halk mondatait, elpattan bennem valami.

 - JB, figyelj kicsim - ölel egyre szorosabban - a szüleid... - kapkodni kezdem a levegőt, ahogy felfogom mit mond. - Apád az ágyban dohányzott és elaludtak... Már nem tudtak rajtuk segíteni. Sajnálom...

  Fülem zúgni kezd, a szemeim előtt fekete pontok ugrálnak. Felpattanok a helyemről és végig nézek a bent lévőkön.

 - Nem, nem, neeem! - ismételgetem egyre hangosabban. - Az nem lehet! - rázom meg a fejem, mintha így meg nem történté tehetném a dolgokat. Lehet, hogy nem voltak minta szülők, de nekem csak ők voltak és a maguk módján szerettek engem, ahogy én is őket.

 - Jade, nyugodj meg - pattan fel Damien és mellém lépve átölel. - Mindenben segítünk Húgi - suttogja a fülembe, de ez most vajmi kevés nekem. Könnyeim megállíthatatlanul folynak le az arcomon. Az agyam emlékképeket vetít elém, mintha egy kibaszott moziban lennék. Nem akarom elhinni, hogy ez velem történik. Miért? Miért? Miért? - üvöltök belül, de kívülről csak a könnyeim mutatják a fájdalmamat. Mindig ilyen voltam, soha nem mutattam ki mások előtt a legmélyebb érzéseimet. Most is csak annyit engedek a külvilágnak, hogy a könnyeimet láthassák, de a bennem dúló vihart nem fedem fel. A testem elárulja gyengeségemet, mert ha Dam nem tartana a karjai közt, összecsuklanék. Milyen kibaszott jó rendező az élet. Nem rég még más karjában és másért omlottam majdnem a földre. Így jut az ember rohadt gyorsan a mennyből a pokolba.

 - Jade? - ugrik mellém Joe is aggódva, de kezemet felemelve megállítom.

 - Ne - bontakozok ki Damien öleléséből is. - Most...most szeretnék egy kicsit egyedül lenni - lépek el tőlük és a háló felé veszem az irányt.

 - JB? - hallom meg Joe aggódó hangját, majd azt, hogy a testvére leállítja.

 - Hagyd!

  Hálás vagyok Damiennek. Ő felfogta, hogy most magányra van szükségem, hogy feldolgozzam a lehetetlent. Becsukom magam után az ajtót és neki dőlök. Könnyeim egyre nagyobb patakokban folynak. Ellépdelek az ágyig és rárogyok. Erőm teljesen elhagy. Már nem kell tartanom magam, itt már nem lát senki. A párnámat az arcom elé tartom és beleüvöltök. Teszem ezt addig, míg a szám már teljesen kiszárad és már megmozdulni sincs erőm. Miért? Ez az egy szó kattog az agyamban. Miért én? Miért most? Miért? Miért? Miért? Kérdések, amikre sose fogok választ kapni. Hányszor mondtam nekik, hogy legalább az ágyban ne dohányozzanak.? Ha otthon lettem volna, ha velük lettem volna, talán meg tudtam volna akadályozni. Talán, de mi van ha nem és én is ott maradtam volna? Mi lesz most velem? - merül fel egy újabb kérdés bennem, de nem tudom megválaszolni, mert az erőm már a végét járja. Egyre mélyebbre merülök a hívogató sötétségbe. Valahonnan messziről még hallom, ahogy kinyílik az ajtó és valaki az ágyamhoz lép. Mozdulni sem tudok a rám nehezedő fáradtságtól, így nem tudom elzavarni az illetőt. Érzem, ahogy besüpped mögöttem az ágy és valaki átölel, hozzám bújik. Utoljára még érzem, hogy belecsókol a hajamba és morog valamit, de azt már nem értem, hogy mit, mert egy fekete örvény elkap és lehúz magával a mélybe.