33. rész

Jade

   Reszketett kezem, lábam, ahogy kiléptem a színpadra. Még sötét volt, de mi tudtuk hova kell állnunk, mert ezt is gyakoroltuk délelőtt. Hallottam az emberek morajlását. Hirtelen felkapcsolódtak a reflektorok és már nem volt visszaút. Hatalmas ovációval fogadtak minket, pedig nem is ismertek. Itt a lehetőség, amiről Zayn beszélt. Hajrá Jade - morogtam magamban és a mikrofonhoz léptem.

 - Helló mindenki! - kiabáltam bele, úgy mint otthon. - Jól érzitek magatokat?

 - Igen - zúgott a tömeg.

 - Mielőtt a színpadra lépne az az öt fiú, aki miatt itt vagytok... - abba kellett hagynom, mert a sikításoktól nem lehetett hallani semmit - ...engedjétek meg, hogy kicsit feltuningoljuk a hangulatot. Benne vagytok? - kérdeztem és a válasz megint csak egy egyöntetű "igen" volt. - Akkor csapjunk a húrok közé. Aki nem tudná, mi vagyunk a Pokolfajzatok vagyis a Hellboys! - A fiatalok úgy kiabáltak és sikítottak, mintha miattunk jöttek volna ma el. - Kezdjünk akkor egy elég régi, de ismert számmal. Jöjjön a Tokio Hoteltől a Shrei!

  Bólintottam a fiúknak és ahogy meghallottam a zenét, onnantól fogva már nem érdekelt semmi. Csak énekeltem, ahogy tudtam. Behunytam a szemem, hogy teljesen áttudjam adni magam a zenének. Annyira belemerültem, hogy már csak arra eszméltem, hogy az utolsó szám, utolsó hangját adtam ki magamból. Egy másodperces csend után felrobbant a nézőtér. A félelem, ami eddig bennem volt, eltűnt és a helyét átvette a boldogság. Megcsináltuk! Csillogó szemekkel néztem a fiúkra, akik ugyanolyan jókedvű tekintettel néztek vissza rám. Az emberek vastapssal tüntettek ki minket és a folytatásra buzdítottak. A zenekaromhoz lépve kérdőn néztem rájuk.

 - Mi legyen a ráadás?

  Összenéztek és egyszerre vágták rá a kedvenc számuk címét. Valahogy sejtettem, hogy a Scorpionst választják. Különlegessé akartam tenni ezt a mai estét, nem csak magunknak, hanem a közönségnek is, ezért leültem a színpad közepére és úgy kezdtem fütyülni a szám elejét. Még engem is meglepett az a feszült csend, ami körbe vett minket. Egyre több mobil tűnt fel, világító számlappal, olyan hangulatot teremtve, mint régen az öngyújtók és a dallamra ringatóztak. Nagyszerű érzés volt. Ereimben zubogott az adrenalin. Talán még életemben nem voltam olyan boldog, mint most. A könnyek utat törtek maguknak és sós csíkokat hagytak az arcomon maguk után. És aztán vége lett. Az emberek tomboltak és én most értettem meg Zayn szavait. Én ezt akarom csinálni, ezt akarom érezni akárhányszor fellépünk. Elbúcsúztunk és felkonferáltuk a One Directiont. A lépcsőn lefelé összefutottunk a srácokkal. Most még Harry látványa sem tudta elrontani a kedvemet, annyira jól éreztem magam. Niall mellém perdült és átölelt.

 - Szuper voltál csajszi! - mondta, de már ment is tovább a színpadra. Nagyon jól estek a szavai.

 - Mondtam, hogy boszorkány vagy - nézett rám Zayn azokkal a gyönyörű barna szemeivel. Nem tudom miért, de felnevettem és egy apró csókot nyomtam a szájára. Baromi hálás voltam neki. Ha ő nincs, soha nem élem meg azt a csodát, ami ma este történt velem a színpadon.

 - Köszönöm, nélküled nem ment volna - hálálkodtam, de egy kaján vigyorral az arcán már ment is fel a színpadra és tudtam, hogy ők is azt élik át most, mint én az előbb.

 - Hol a dohányzó? - néztem körül türelmetlenül, mert a felpörgött testem követelte a nikotin nyugtató hatását.

  Lou elmagyarázta és én kedvesen rámosolyogtam. Már nem akartam megfojtani, inkább hálás voltam azért, hogy szólt Zaynnek. Ha nem teszi, talán még mindig az öltözőben reszketnék a bizonytalanságtól.

  Meggyújtottam egy szálat és jó mélyen letüdőzve, szinte láttam, hogyan lazítja el a görcsös izmaimat. Most először gondoltam arra, hogy mégiscsak jó ötlet volt eljönni a turnéra. Harryt jelen pillanatban csak egy apró, zavaró tényezőnek láttam, de tudtam nem sokára elmúlik ez az eufórikus hangulat és újra szembe kell néznem életem megkeserítőjével.

  Halkan nyitódott az ajtó mögöttem és meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam ki jött utánam.

 - Meg fogsz fázni - terített rám egy pulóvert.

 - Köszi ezt is - böktem a felsője felé - és minden mást. Nélküled nem lehetnék önmagam. Jó tudni, hogy mindig mellettem vagy és mindenben számíthatok rád - kaptam őszinteségi rohamot.

  Joe átölelte a derekamat, állát a nyakam és a vállam közti gödörbe hajtotta.

 - Azért, mert szeretlek Hercegnő - súgta és éreztem, hogy elmosolyodik. Sokszor mondta ezt nekem, de most valahogy más volt a hangja. Tele volt érzelemmel. Nem foglalkoztam vele, mert úgy gondoltam, hogy ez a koncert hatása nála.

 - Jók voltunk - fordultam meg az ölelésében miután elpöcköltem a csikket és felnéztem rá.

 - Igen - mosolygott és beharapta az alsó ajkát.

  Tudtam, hogy mit jelent. Kíván, akárcsak én őt. Lustán rávigyorogtam és megharaptam az ajkát. Egyszerre estünk egymásnak és téptük, marcangoltuk a másik száját. Nyelvünk gyilkos táncba kezdett. Kezünk már a ruha alatt járt.

 - Nem... nem kéne bemennünk? - lihegtem Joe szájába, miközben ujjaival megőrjített a pólóm alatt. Mellbimbóim már apró kavicsként simultak a tenyerébe. Vágytól ködös szemekkel körül nézett és mintha csak most esett volna le neki, hogy hol is vagyunk, kézen ragadott. Belökte a bejáratot és szemei az ajtók feliratait pásztázták. "Takarítószertár"- olvastam magamban és vigyorogni kezdtem. Szeretem az extrém helyeket. Joe magunkra zárta az ajtót és újra nekem esett.

 - Kívánlak - suttogta a fülembe, miközben a nyakamat csókolgatta. Ruháink már szanaszét dobálva hevertek a polcokon.

 - Én is - térdeltem le elé, hogy felnézve, összekapcsolódjon a tekintetem az ő vágytól izzó íriszével.

 - Basszus - sóhajtott fel, mikor kényeztetni kezdtem. Kezét a hajamba fúrta és hangos nyögésekkel adta tudtomra, hogy tetszik neki amit csinálok.- JB. baszd meg, megőrülök érted - suttogta, majd elhúzódott tőlem.

  Felemelt a földről és birtokba vette az ajkaimat és egy pillanat múlva, szerszámával a testemet is. Most már én is jólesően nyögtem lökéseitől. Egyre gyorsabb és vadabb lett, amit imádtam.

 - Joe! - szakadt ki belőlem, miközben felrobbant körülöttem minden és a mennyországban találtam magam. Két erős kéz óvott meg az összeeséstől. Joe apró puszikat adott a kulcscsontomra, a nyakamra és óvatosan kicsusszant belőlem.

 - Soha nem tudlak megunni - vigyorgott rám csapzottan, izzadtan. - Mindig jobb és jobb veled - simított végig az arcomon.

 - Te se panaszkodhatsz - kuncogtam az előbb átélt csoda hatása alatt. Végig húztam az ujjamat borostás állán, majd magamhoz húztam és megcsókoltam.

 - Még egy menet? - nézett rám perverz módon, mire hátba vágtam.

 - Telhetetlen. Jelenleg úgy remeg a lábam, hogy örülök, ha eljutok a buszig - mondtam, de csak vigyorgott. - Büszke lehetsz magadra - morogtam - úgy megdugtál, hogy járni is alig birok.

  Felnevetett, de az arcomat a kezei közé véve a szemembe nézett és megnyalta az alsó ajkam.

 - Szeretem mikor ilyen szókimondó vagy. Az annyira beindít - kacagott fel hangosan, mikor meglátta a szemeimben újra felgyúlni a lángot.

 - Gonosz vagy - durcáztam be és öltözni kezdtem. Joe szintén magára kapkodta a ruháit.

 - A szállodában megmutatom, hogy mennyire - húzta fel a szemöldökét. Gyomromban az előbb elaltatott pillangók újra ébredezni kezdtek, de neki ezt nem mondtam, csak megforgattam a szemeimet.

  Kiléptünk a szertárból és öt döbbent szempárral találtuk szembe magunkat. Basszus, már véget is ért volna a koncert? - néztem csodálkozva rájuk.

 - Akarom tudni, hogy mit csináltatok ott bent? - vigyorgott ránk Liam, mire mind a ketten megráztuk a fejünket. - Sejtettem.

 - Indulunk! - hallottuk meg Paul hangját. - JB. - és Joe előkerültek? - kérdezte, mert még nem látott minket a srácoktól.

 - Igen - válaszolta Zayn és egy kacsintás kíséretében belém karolt. - Velem jössz, mert ez a gettószökevény - mutatott a barátomra - már eléggé kisajátított.

  Joe nyitotta volna a száját, hogy tiltakozzon, de ránéztem és egy apró mozdulattal elhallgattattam.  Mindannyian elindultunk a buszhoz és felszállva rá, Zayn mellé ültem.

 - Na mesélj, milyen érzés volt elkezdeni élni az álmaidat? - kérdezte.

  Kinéztem az ablakon és azon töprengtem, hogyan foglaljam össze röviden azt, amit ma a színpadon megéltem. Végül visszafordultam felé és hálásan mosolyogva rá csak ennyit mondtam.

 - Igazad volt, nekem ez az életem!