Happy...

Boldog nyuszikát mindenkinek! :D
  Kedden jelentkezem az új résszel. Pusszancs: Dolores

47. rész

Jade

  "Hiába rohantam, a tűz utolért és körbevett. Ijedten néztem szét, hátha látok egy apró menekülési útvonalat, de semmit nem találtam. Egy tűzgyűrű közepén álltam és tudtam, hogy nincs menekvés. A ragyogó lángokon átnézve a barátaim alakját fedeztem fel. Ott álltak és szomorúan néztek rám. Joe megpróbált áttörni, de nem sikerült neki, elesett és a lángok elnyelték őt.

 - Neeeeeee! - ordítottam kétségbeesetten."

  Zihálva, izzadtan, össze-vissza kalimpáló szívvel ültem fel az ágyon.

 - Shhh - hallottam meg a fiú hangját magam mellől. Megkönnyebbülten bújtam vissza karjai közé. Ekkor tudatosult bennem, hogy nem igaz az egész. - Megint rosszat álmodtál? - simogatta meg a hátamat.

 - Rettenetes volt - suttogtam kiszáradt torokkal.

 - Csak egy álom volt - próbált nyugtatni.

 - Tudom, de annyira valóságosnak tűnt - néztem fel rá és szemeimmel végigpásztáztam az arcát, hogy nem látok-e rajta sérülést. Kezem magától járta be ugyanazt az utat. Jóleső sóhaj hagyta el a száját, ahogy mutatóujjamat végig húztam az ajkain.

 - Jade, ne csináld, mert így is alig bírok magammal - suttogta lehunyt szemekkel, de nem ért el vele semmit. Tovább folytattam a kényeztetését. Tarkójára vezettem a kezemet és közelebb húztam magamhoz. Szükségem volt rá, a közelségére, hogy érezzem mellettem van. Ajkaink összeforrtak és kifulladásig csókoltuk egymást. Damien horkolása térített minket vissza a valóságba, hogy nem vagyunk egyedül a szobában. Zavartan bújtam Joe nyakához, aki kuncogva ölelt át. Összebújva aludtunk el, hogy reggel ugyanígy ébredjünk.

 -Jó reggelt Hercegnőm - pislogott rám álmos szemekkel.

 - Neked is - sóhajtottam miközben azon járt az agyam, hogyan fogom túlélni a mai napot is.

 - Lehetne kicsit jobb kedved - könyökölt fel és nézett le rám. - Ma újra színpadra lépsz.

  Az álmosság egy pillanat alatt kiröppent a szememből. Döbbenten néztem rá. Már ma? Nem vagyok rá kész, sőt talán már soha többé nem leszek. Fejemre húztam a párnámat és egy hatalmasat nyögtem bele.

 - Mi a gond? - próbálta lehúzni rólam az alkalmi álcámat.

 - Nem hiszem, hogy menni fog - dünnyögtem alig hallhatóan, de ő megértette.

 - Ne csináld ezt - nézett rám szigorúan, mikor sikerült kifejtenie a párnát a kezeim közül. - Tudom, hogy mindent elvesztettél, de a hangod megmaradt. A zene, az éneklés gyógyír a bánatodra.

 - De én nem akarom - pattantam fel az ágyból idegesen. - A zene miatt vesztettem el mindent - kiáltottam fel, majd magamra kapkodtam az első ruhát ami a kezem ügyébe került.

 - JB? - nézett rám döbbenten Damien, aki ekkor lépett be a szobába. - Ez hülyeség Húgi - fogta meg a karomat - nem miattad történt.

 - De igen - toppantottam a lábammal és kiszabadítottam magam Dam kezéből. - Ha nem jövök el, még ma is élnek!

  Kirontottam az ajtón és az asztalról felkaptam a cigis dobozom, majd becsaptam magam után az ajtót. Fellifteztem a tetőre, ahol remegő kezekkel gyújtottam rá. Végre kimondtam hangosan is, ami napok óta nyomasztott. Ha otthon vagyok, megakadályozhattam volna a katasztrófát. És miért nem voltam otthon? Mert több ezer mérföldre, a világ másik végén kergettem az álmaimat.

 - Soha többé - suttogtam magam elé.

 - Mi nem lesz soha többé? - hallottam meg egy ismerős hangot a hátam mögül.

  Ijedten néztem fel a göndör srácra, aki gondterhelten járatta végig a szemét rajtam.

 - Mit keresel itt? - kérdeztem nem túl kedvesen.

 - Láttalak amikor feldúltan távoztál a szobátokból. Gondoltam, hogy idejössz és... - lehorgasztotta a fejét.

 - Mit és? - kérdeztem türelmetlenül.

 - Attól tartottam, hogy valami hülyeséget csinálsz - suttogta.

  Döbbenten néztem rá. Tényleg azt hitte, hogy képes lennék kárt tenni magamban?

 - Megnyugtatlak, nem állt szándékomban öngyilkosnak lenni. Ahhoz én túl gyáva vagyok - motyogtam az orrom alá.

 - Akkor mire mondtad, hogy soha többé?

  Elgondolkodva néztem rá, hogy mit is mondjak neki, de aztán döntöttem. Én sem értettem miért, de valamiért bízni kezdtem benne és beavattam a gondolataimba.

 - Az éneklésre mondtam. Befejeztem, többé nem akarok kiállni a színpadra.

 - Azt nem teheted! - kiáltott fel csalódottan. - A te hangodat mindenkinek hallania kell.

 - Nem megy - csóváltam meg a fejemet.

 - Miért? - ült le mellém és kérdő tekintetét rám szegezte.

 - Mert végig arra gondolok, hogy amíg én jól szórakoztam és énekelgettem, addig ők... - a felindultságtól elcsuklott a hangom.

 - Eliz... bocs, Jade - javította ki magát. - Ne erre gondolj, hanem arra, hogy mennyire büszkék lehettek rád, amiért kaptál egy ilyen lehetőséget.

  Szemeimet elfutották a könnyek, pedig még a temetésen sem tudtam sírni a hatalmas lelkiismeret furdalástól.

 - Gondolod, hogy így van? - kérdeztem, belekapaszkodva a szalmaszálba.

 - Biztos vagyok benne - bólintott komolyan.

  Végig gondoltam amit mondott és eszembe jutott róla anya utolsó mondata, amikor elbúcsúztam tőlük az indulás előtti napon. "Vidd sokra, ahogy a csillagok megírták neked!" Ha apa nem is, de ő mindenképp büszke volt rám és bízott bennem.

 - Miért törődsz velem? - szegeztem hirtelen a kérdést a fiúnak. - Elintézted, hogy ne kerüljek intézetbe, most meg... - tártam szét értetlenül a karjaimat.

 - Azt hiszem, így próbálok vezekelni a múltért - nézett el a távolba.

 Kínos csend telepedett közénk, amit a telefonja csörgése szakított meg.

 - Halló? - emelte a füléhez. - Igen, itt vagyok vele... Nem semmi baja...Jó, megyünk.

  Eltette a mobilt, majd zavartan köhintett.

 - A többiek voltak. Aggódtak érted. Paul üzent, hogy megbeszélést tart tíz perc múlva a szobánkban.

 Elnyomtam a csikket, felálltam és leporoltam a nadrágomat.

 - Akkor menjünk.

  Szótlanul szálltunk be a liftbe és ugyanilyen szótlanul álltunk meg a szobájuk előtt.

 - Harry - szólítottam meg, mielőtt beléptünk volna - köszönöm.

 - Szívesen - eresztett meg egy halvány mosolyt, majd beléptünk a szobába, ahol minden szempár kíváncsian fordult felénk.

46. rész

Joe

   Az Angliában töltött pár nap gyorsan elillant. Szinte észre sem vettük és már a repülőn ültünk. Az otthon töltött idő alatt Lou segítségével elintéztünk , mindent. A temetést, a leégett ház után járó biztosítást, amit Jade a nagykorúsága után vehet csak fel, és egy nagyobb vásárlást, mert nem maradt semmije csak egy bőröndnyi ruhája, annak a fele is Amerikában volt.

  Nézem a lányt, aki a fáradtságtól a vállamra borulva alszik. Szemei alatt sötét karikák virítanak, arca beesett és szerintem megint fogyott pár kilót. Étvágytalansága riasztó, úgy kell belediktálni pár falatot, folyamatosan figyelve rá, hogy meg is egye. Pillantásom lejjebb kúszik a mellkasát borító kötésre. Újabb tetoválással bővült a lány repertoárja. A hat csillag a melle felett igazán gyönyörűre sikeredett, de a jelentését nem árulta el. Azt mondta. hogy majd egyszer, ha eljön az ideje elmeséli.

 - Mennyi az idő? - hallom meg álmos hangját.

 - Még egy negyed óra és ott vagyunk - simítok végig az arcán amit ő, belesimulva a tenyerembe, mint egy kiscica, úgy fogad.

  Hogy állításomat igazolja bemondják, hogy kössük be magunkat, mert nem sokára leszállunk. A földet érés sikeres és gyors. A terminálban megkeresem a bőröndjeinket, majd Jadet kézen fogva elindulunk kifelé. Lou magabiztosan indul meg egy hatalmas, fekete autó felé, aminek az ajtaja kinyílik, ahogy mellé érünk.

 - Helló Josh! - köszön a fiúnak, aki egyszer már volt az alkalmi sofőrünk.

 - Sziasztok - feleli a srác mosolyogva, de mikor megakad a szeme JB-n, elkomorodik. - Sajnálom - mondja kedvesen.

 - Köszönöm - néz rá a lány és most először tűnik fel, hogy mennyire megváltozott. A szemei fénytelenek, az arca zárkózott. Beszállunk a járműbe.

 - Indulhatunk - csukja be az ajtót Lou és a fekete monstrum méltóságteljesen kigördül az útra.

Harry

   Egész nap izgatott voltam. Először nem értettem, hogy miért, de mikor meghallottam, hogy Paul elküldi Josht a reptérre, rájöttem. Ma jön vissza a lány. A lány aki miatt mostanában álmatlan éjszakáim vannak.

 - Megjöttek! - kiáltott be a folyosóról Louis, ahol eddig dekkolt, hogy elsőnek láthassa őket.

  Mind az ajtóhoz siettünk és kiléptünk a folyosóra. A lift ekkor csukódott be a kis csoport után, akik felénk közeledtek. Szemem tágra nyílt, mikor megláttam őt. Az eddig élettől sugárzó lány most árnyéka volt önmagának, de nem csak engem döbbentett meg a látvány, hanem ahogy láttam a többieket is. Niall és Zayn döbbenten néztek rá, míg Liam összeszűkült szemekkel vizslatta. Louis pedig megállt előtte némán és átölelte. Fura helyzet volt, hiszen ők alig váltottak pár szót mióta megismerték egymást.

 - Bocs fiúk, de megyünk, mert Jade fáradt - fogta meg a lány vállát Joe és elhúzta a barátomtól. JB. mint egy robot követte a srácot. Mielőtt beléptek volna a szobájukba, Elizabeth rám nézett és egy halk mondat hagyta el a száját.

 - Köszönöm Harry - suttogta és eltűnt az ikrek védelmező karjai közt. Pepe és Adam még ott maradt velünk.

 - Hazza, majd beszélni akarok veled! - szólalt meg Lou és a bőröndjét maga után húzva eltűnt a szobáját rejtő folyosón.

 - Hát ez... - meredt maga elé Zayn.

 - Nagyon durva volt - fejezte be helyette Louis.

 - Pedig ez már haladás az eddigiekhez képest - sóhajtott fel Pepe.

 - Hogy-hogy? - kérdeztük szinte egyszerre.

 - Mielőtt belefogsz a mesélésbe, szerintem menjünk be hozzánk - mutatott az ajtóra Liam. - Nem hiszem, hogy ezt egy folyosón kéne megbeszélnünk.

  Követtük őt és a nappaliban helyet foglalva várakozón néztünk a két fiúra. Adam hátra dőlt, jelezve, hogy átadja a szót Pepének, aki azonnal bele is kezdett.

 - Az első nap mi hazamentünk a családunkhoz, így csak másnap tudtuk meg, hogy Jade és Joe elmentek a házhoz. Állítólag JB teljesen kiborult a látványtól. Joe ölben vitte haza.

 - Mi a szent szarnak mentek egyáltalán oda? - csattant fel Louis.

 - Te is látni szeretted volna, hogy mi maradt az otthonodból - nézett rá villámló szemekkel Adam.

 - Ez igaz, bocs - morogta a barátom és jelezte Pepének, hogy folytathatja.

 - Mikor felébredt, megtudta, hogy Lou lett a gyámja - nézett itt rám. _ Igaz is, köszi hogy beszéltél vele. Ha ő nem lép, Jade intézetbe kerül.

  Lesütöttem a szemeimet, de így is éreztem a többiek fürkésző tekintetét.

 - Te beszéltél Louval? - kérdezte döbbenten Niall.

 - Igen - morogtam.

 - Miért? - nézett rám bizalmatlanul az ír.

 - Láttam, hogy Damien hiába próbálja elérni, hogy velük maradhasson. Különben is, tartoztam neki ennyivel azok után amit tettem vele - halkult el a hangom. A többiek hallgatása felért egy helyesléssel.

 - De ez még nem ok arra, amit láttunk - mordult fel Liam. - Jade olyan, mint egy élőhalott.

 - Nem tudjuk, hogy mi történt vele. Azóta alig beszél, nem eszik és éjjel rémálmai vannak. A legfurcsább az volt, hogy egy könnycseppet sem ejtett a temetésen, úgy állt ott mint egy szobor. Rohadt ijesztő volt. Mintha fel sem fogná, hogy mi történik körülötte - magyarázta Pepe.

 - Mi már nem tudjuk, hogy mit tegyünk, mindent megpróbáltunk már, de nem segített semmi - sóhajtott fel Adam.

 - Hagyjunk időt neki - szólalt meg Zayn is. - Nagyon nagy traumát kell feldolgoznia.

  Percekig ültünk néma csendben, majd eszembe jutott, hogy mit ígértem Lounak.

 - Nekem mennem kell, megnézem, mit akar kedvenc sminkesem - álltam fel a fotelből.

  Biccentettek, de nem szólaltak meg. Gondterhelten néztek maguk elé és próbálták kitalálni, mivel segíthetnének a lánynak átvészelni ezt az időszakot.

45. rész

Jade

  Mikor felébredtem, riadtan néztem körül. Először azt sem tudtam, hol vagyok, majd bevillantak a képek a házunkról. Felültem az ágyon, fejembe éles fájdalom nyílalt, torkom kiszáradt és éreztem a füst kesernyés ízét a számban. Felkeltem és lebotorkáltam a lépcsőn, hogy minél előbb leöblíthessem ezt az undorító ízt. Hallottam, ahogy becsukódik a bejárati ajtó és a kíváncsiságom felülkerekedett rajtam, hallgatózni kezdtem. Döbbenten szembesültem azzal, hogy Lou lett a gyámom. Minek nekem gyám? És miért pont Lou? A levegőm visszatartva füleltem tovább, így kiderült, hogy valaki könyörgött neki, hogy vállalja el. Mikor a fiúk rákérdeztek, hogy ki volt, a név teljesen letaglózott.

 - Harry.

 - Harry? - bukott ki belőlem, lebuktatva magamat. Mindenki rám kapta a tekintetét.

 - Felébredtél? - pattant fel Joe a székből és mellém lépett. Bólintottam, de a szemeimet nem vettem le a nőről.

 - Miért akarta Harry, hogy te legyél a gyámom? - szegeztem neki a kérdést.

 - Hallotta, mikor Damiennek nem sikerült elintéznie, hogy ő lehessen az. Arra gondolt, hogy olyan valaki kellene aki mellett ugyanúgy tudsz élni, mint eddig. Mivel csak pár hónapról van szó, belementem - vonta meg a vállát.

 - Te el akartad intézni, hogy veletek maradhassak? - néztem elérzékenyülve Damre, aki elvörösödve válaszolt.

 - Nem akartam, hogy intézetbe kerülj Húgi - mosolygott rám.

  Odaléptem hozzá és óriási puszit nyomtam az arcára.

 - Köszönöm, hogy megpróbáltad.

 - Sajnos nekem nem sikerült, de Lounak igen. Mától ő figyel rád - vigyorodott el gonoszul.

 - Neked is köszönöm - néztem a szőke nőre, aki csak legyintett egyet.

 -Semmiség, csak ne kelljen éjjelente a rendőrségre mennem, mert nincs pénzem óvadékra - vigyorgott rám ő is.

 - Nem kell - fogadkoztam. - De még mindig nem értem, hogy miért volt ez jó Harrynek? - tettem fel a kérdést.

 - Lehet, hogy többet érez irántad, mint gondolnád - húzta fel a szemöldökét Lou.

 - Azt kétlem - komorodtam el. Nem szerettem volna, ha ez a feltevés igaznak bizonyul.

 - Nem akarsz lezuhanyozni? - rántott ki a gondolataim ingoványából Joe. - Elég koszos és büdös vagy - fintorodott el.

  Végig néztem magamon és igazat kellett adnom neki. Ruhám jó néhány helyen kormos volt és a bűz, amiről azt gondoltam, hogy csak az orromba ivódott, körbe lengett mindenhol.

 - Igazad van, legjobb lesz, ha lemosakszom - indultam el a szobánkba. Pillantásom az ágyra esett, ami most szintén büdös és mocskos volt az alvásom után. Nagyot sóhajtva lehúztam az ágyneműt és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Betettem egy adag mosást és úgy döntöttem, hogy nem zuhanyzok, hanem fürdök. Megengedtem a kádat vízzel és sok-sok habfürdőt tettem bele. Levetkőztem és bemásztam a habok közé. Élvezettel nyúltam el a forró vízben és egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy miért is vagyok itt, de aztán eszembe jutott és eleredtek a könnyeim. Fájdalmas és egyben furcsa volt arra gondolni, hogy mostantól nincs kihez és hova mennem. Egy vadidegen lett a gyámom és azt sem tudom, ha betöltöm a tizennyolcat hol fogok élni.

 - Shhh, Baba - simított végig az arcomon Joe. - Ne sírj!

  Nem hallottam mikor bejött, így ijedten néztem rá.

 - Nem sírok - füllentettem.

 - Hát persze - mosolyodott el - csak lecsapódott a pára az arcodra.

  Szomorúan pásztázta végig az arcomat. Szemeit az enyémekbe fúrta és óvatosan megcsókolt. Szája puhán, édesen simult az enyémre. Gyengéd volt, de most pont erre volt szükségem. Ez a csók nem a szexről vagy a vágyakról szólt, sokkal inkább a vigasztalásról, bátorításról. Mikor elszakadtunk egymástól szinte éreztem, ahogy egy mázsás súly legördül a szívemről.

 - Köszönöm, hogy velem vagy - suttogtam neki halk, rekedt hangon.

 - Mindig - mosolyodott el és tudtam, hogy komolyan gondolja.

44. rész

Joe

 - Mi a fene történt? - nyitott ajtót Damien, miután a lábammal rugdosni kezdtem azt. Jb-t félúton az ölembe kellett vennem, mert összeesett a sokktól.

 - Majd... - léptem el mellette és az emelet felé igyekeztem a lánnyal, aki nem csinált semmit csak nézett maga elé. Ijesztő volt őt így látni. Arca kifejezéstelen maszkként feszült az arcára, a szeme üresen, fénytelenül meredt a távolba. A szobámba léptem és óvatosan lefektettem az ágyamra.

 - JB? Kicsim - szólongattam, de nem felelt. Végig simítottam az arcán, hátha kicsalok belőle valami apró reakciót, de hiába. - Aludj egy kicsit - takartam be és el akartam menni.

 - Ne hagyj el te is - suttogta rekedt, fájdalommal teli hangon.

 - Soha nem tennék ilyet - másztam mellé és magamhoz öleltem. Ringatni kezdtem, mint egy kisbabát, simogattam a hátát és dúdoltam neki. Lassan, fokozatosan engedte el magát majd teljesen elernyedt. Ránéztem az arcára és láttam, hogy elaludt.

 - Mindig melletted leszek, soha nem hagylak el, mert szeretlek - vallottam be neki, bár tudtam, hogy úgysem hallja. Lélegzete egyenletessé vált, szája picit elnyílt. Még így, kócosan, kormosan és meggyötörve is gyönyörű volt. Óvatosan másztam ki mellőle, hogy csatlakozzak a többiekhez a konyhában. Már csak Lou és Damien voltak ott, mert gondolom Pepe és Adam kihasználták az időt és hazamentek a családjukhoz.

 - Jól van? - kérdezte aggódva a nő.

 - Nem - ráztam meg a fejemet.

 - Mi történt? - nézett rám a testvérem.

 - Látni akarta a házat - mondtam, de nem néztem a szemébe, mert tudtam, hogy ő nem engedte volna oda. Sejtésem beigazolódott, mikor kiabálni kezdett velem.

 - Te tiszta hülye vagy? Minek kellett odamennetek? - állt fel az asztaltól és idegesen járkálni kezdett.

 - Ne ordíts, mert így is nehezen aludt el - válaszoltam normális hangon. - Te is ismered őt, addig nem nyugodott volna, míg nem megy el és ha már látni akarta, vele mentem, hogy legyen mellette valaki.

 - Nagyon szörnyű volt? - kérdezett bele Lou.

 - Gyakorlatilag semmi nem maradt a házból - sóhajtottam fel mikor szemem elé villantak a képek a romokról.

  Percekig szótlanul néztünk magunk elé. Fel sem tudtuk fogni, hogy mit élhet át a lány. Azt viszont tudtam, hogy én mindig vele leszek és nem engedem, hogy bárki is elválasszon tőle. A ránk ereszkedő némaságot a csengő éles hangja zavarta meg. Damien kérdőn nézett ránk, majd elment ajtót nyitni. Pár pillanat múlva két idegennel tért vissza.

 - Jó napot! - köszönt az idős hölgy, míg a társa egy középkorú férfi épp csak biccentett felénk.

 - Jó napot! Miben segíthetünk? - néztem rájuk kíváncsian.

 - Mrs. Clody vagyok, ő pedig Mr. Carrick - mutatkozott be. - A gyámügytől jöttünk, Mis. Blaskwood ügyében.

  A szívem legalább két ütemet kihagyott a gyámügy szó hallatán. Segélykérőn pislogtam Damienre, aki csak lehajtotta a fejét és nem nézett rám. Ő már mindent megpróbált, de sikertelenül. Ijedten néztem az idős nőre, aki kíváncsian fürkészte az arcomat. Nem, nem vehetik el tőlünk a lányt, pláne most, mikor ilyen rossz állapotban van. Megszólalni sem volt időm, mikor Lou felállt az asztaltól és a kezét nyújtotta a vendégeknek.

 - Jó napot! A nevem Lou Teasdale és velem beszélt telefonon.

 Damien és én egyszerre kaptuk fel a fejünket. Miért beszélt ő ezekkel az emberekkel? Lou bátorítólag ránk mosolygott.

 - Örvendek - mosolyodott el Mrs. Clody, majd egy köteg papírt húzott elő a táskájából. - Ha nem gond, egyből térjünk a lényegre. Ezek a szükséges papírok, amiket ha aláír, Mis Blackwood a gyámsága alá kerül - csúsztatott egy tollat a szőke nő elé, aki szó nélkül szignálta azokat.

  Egy kukkot sem értettünk az egészből.

 Mrs. Clody átnézte az aláírásokat, majd ő is és a férfi is aláírták. Szétválogatta a paksamétát és mindegyikből átnyújtott egyet Lounak.

 - Hát ez nagyon simán ment - mosolyodott el újra. - Bárcsak minden ügyünk ilyen könnyen megoldódna - mondta, majd összepakolt és Mr. Carrickkel együtt távozott.

  Én még mindig döbbenten ültem az asztalnál és az elmúlt perceken gondolkodtam, de ahogy elnéztem, Dam arcát, ő sem értett semmit. Lou mosolyogva tért vissza hozzánk és leült mellénk.

 - Látom, meglepődtetek.

 - Az nem kifejezés - jött meg a bátyám hangja. - Elmondanád végre, hogy mi volt ez?

 - Itt voltál, hallottad - mosolygott még mindig rendületlenül a szőkeség. - Én lettem Jade gyámja.

 - De mikor és honnan tudtad? Azt hittem, hogy Paul miatt jöttél velünk - értetlenkedtem.

 - Tegnap este volt egy látogatom - kezdett bele a magyarázatba - aki elmondta, hogy mekkora gondban vagytok. Elmesélte, hogy Jade elvesztette a szüleit és ha nem segítek, akkor intézetbe kerül. Ami a mostani állapotát látva nem tenne jót neki - komorodott el.

 - És te egyből belementél? - kérdezte Dam.

 - Igen - vont vállat a nő. - Az a valaki könyörgött érte és biztosított róla, hogy két hónap és Jade nagykorú lesz és akkor megszűnik a kötelezettségem.

 - Megtudhatjuk, hogy ki volt az aki meglátogatott? - néztem rá kíváncsian, mert érdekelt, hogy ki akart ennyire segíteni a lánynak.

 - Harry - mondta ki a nevet Lou, amitől leesett az állunk.

 - Harry? - hangzott el a kérdés a konyhaajtóban döbbenten álló lány szájából.

43. rész

Jade

   Ülünk a gépen és repülümk haza. Haza? Ez a szó mostantól nem jelent nekem semmit. ? Minden, amit jelentett megszűnt a szüleim halálával. A fásultság, ami a hír óta rám telepedett, egyre nagyobb méreteket ölt a testemben és a lelkemben. Úgy érzem magam, mint aki teljesen üres, csak egy hüvely vagyok akiből a férgek kirágták az érzelmeket. Délután óta, mikor Joe karjaiban felébredtem, egy könnycsepp sem hagyta el a szememet. Arcomra ráfagyott a közönyösség álarca. Nem tudok sírni, pedig érzem, hogy valami feszít belülről.

 - Kérsz valamit? - simít végig a karomon Lou. Nem tudom miért van itt, miért jött velünk. Talán Paul kérte meg, hogy kísérjen el minket. Fogalmam sincs. Nemleges válaszként megrázom a fejemet és tovább bámulok kifelé az ablakon. Nézem a kinti világot, ami nagyon jól jellemzi a bennem dúló érzéseket: sötét és fagyos.

 - Aludj egy kicsit - szólal meg Joe mögülem.

 - Nem tudok - suttogom inkább csak magamnak és igazat mondok. Ahányszor elaludnék, mindig újabb és újabb képek villannak be a szüleimről.

 - Tessék, hallgass zenét - nyújtja át a lejátszóját Lou. - A zene sok mindenre gyógyír.

  Elveszem tőle a kütyüt és a fülembe dugom a headsetet. Elindítom és meglepődve hallgatom, hogy egész jó ízlése van a nőnek. Szemeimet lehunyom, hogy jobban át tudjam adni magam a zenének. Nem alszom, ez inkább hasonlít egy relaxációs gyakorlatra. Olyan érzés, mintha a dallamok kitörölnék belőlem a fájdalmat.

 - Jade - lökdösik meg a vállamat, mire kihúzom a fülemből a dugót és kérdőn nézek Loura. - Kapcsold be az övedet, mindjárt leszállunk.

  Csodálkozva nézek ki a mellettem lévő ablakon és meglepődve veszem észre, hogy annyira belemerültem a zenébe, hogy észre sem vettem a több mint tíz órás utat.

 - Köszönöm - adtam vissza a lejátszót a nőnek, aki egy apró mosollyal fogadta és eltette a táskájába.

 - Remélem azért hallgatható volt?

 - Voltak egészen fura számok, de a Guns'n Roses mindent vitt - közöltem vele. - A November Rain kimondottan tetszett, pont a hangulatomhoz illett - mondtam, mire egy döbbent pillantást kaptam a mellettem ülőtől.

  Végre leszálltunk és kinyújtóztathattam az elgémberedett tagjaimat.

 - Hová megyünk? - kérdeztem, miután a fiúk levadászták a csomagjainkat és beültünk egy taxiba.

 - Hozzánk - felelte Damien. - Úgy gondoltuk, hogy tök felesleges a szálloda, ha haza is mehetünk.

  A szóra összerándult az arcom.

 - Jó ötlet - nyögtem ki.

  A ház előtt kiszállva megrohamoztak az emlékek az utolsó napunkról, amikor is rohanva tettük meg az utat a reptérig, hogy elérjük a gépet, ami a turnéra vitt minket. Sokat hülyéskedtünk közben, egymást ugrattuk folyamatosan, pedig az én gyomrom már görcsben volt a gondolattól, hogy Harry mellett leszek. Mennyi minden történt azóta, mintha hónapokkal ezelőtt lett volna, pedig csak egy hete történt.

  Belépve a házba rend, de áporodott levegő fogadott. Azonnal az ablakhoz léptem és kinyitottam.

 - Gyere, megmutatom a szobádat - szóltam Lounak és felvezettem a vendégszobába.

 - Te hol alszol? - nézett rám kíváncsian.

 - Joeval szoktam - vontam meg a vállam és ott akartam hagyni, de a kérdése megállított.

 - Akkor te és ő...?

 - Nem - ráztam meg a fejemet. - Ez csak olyan barátság extrákkal.

 - Ó - kerekedtek el a szemei, de nem kérdezett többet.

  Lesétáltam a lépcsőn és a bejárati ajtóhoz indultam.

 - Hová mész? - lépett mellém Joe.

 - Látnom kell - suttogtam.

  A fiú nem szólt csak megfogta a kezemet és elindultunk. Furcsa volt az ismerős utcákon sétálni. Kívülről gondtalannak nézhettünk ki. A sarkunkon befordulva a szél már messziről hozta felénk a bűzt, amit az elszenesedett ház falai árasztottak.

 - Jézusom - nyögött fel Joe amint meglátta, hogy mi maradt a jól ismert lakásból. Nekem még ennyire sem tellett. Gyomromat megülte a kesernyés bűz és csak bámultam a volt otthonom torzóját. Az emelet teljesen eltűnt, a földszint romjai feketén meredeztek az ég felé. Bele sem mertem gondolni, hogy mekkora lehetett a tűz, ami így elpusztított mindent. Lábaim önálló életre kelve indultak el a volt bejárat irányába.

 - JB - nyúlt értem Joe - nem hiszem, hogy jó ötlet oda bemenni. Nem véletlenül van elkerítve minden - mutatott a "Veszély" feliratú sárga szalagra, ami körbe futott a rom körül.

 - De muszáj - néztem rá könyörögve. Nagyot sóhajtott, de elengedett.

  Bokáig süllyedtem a vizes hamuba, de nem érdekelt. A nappali romjait kerestem, hátha megmenthetek még valamit. Csalódottan néztem körül. Nem találtam semmit amit érdemes lett volna megtartanom. Csak álltam a romok közepén és bámultam ki a fejemből. Most tudatosult bennem, hogy nincs már családom, nincs semmim. Fásult arccal néztem szét a szószerint füstölgő romok közt. Sokkolt az egész. Kínomban hisztérikus nevetésben törtem ki. Csak nevettem, nevettem. Alig érzékeltem, hogy Joe hozzám lép és óvatosan kivezet az utcára. Az emberek szánakozva néztek rám, míg visszafelé támogatott a házukhoz.

42. rész

Harry

 - Nem tudjátok, mit akarhat Paul? - kérdezi Niall, mikor mindannyian leülünk az asztalhoz.

 - Fogalmam sincs - rázza meg a fejét Louis -, de nagyon komolynak tűnt a hangja. Ugye senki nem csinált semmi hülyeséget?

  Értetlenül pislogok, mikor ránézve leesik, hogy főleg nekem szólt a kérdés. Tagadóan megrázom a fejemet.

 - Hol van Liam és Zayn? - Tűnik fel Louisnak a hiányuk.

 - Li elment, hogy megkeresse Zaynt, aki dohányozni indult, de jó sokáig elmaradt - vezeti le Niall, de mire befejezi, már nyílik is a lift ajtó és az emlegetett szamarak lépnek ki belőle vigyorogva. Zayn arca egy macskáéhoz hasonlít, aki éppen most nyalta ki a tejfölös csuprot.

 - Már azt hittük, hogy kutató csoportot kell szervezni a megtalálásotokra - röhög Louis a saját idióta poénján. - Merre jártatok galambocskáim?

 - A tetőn - jön a szűkszavú válasz, amivel csak még kíváncsibbá tesznek minket, de mielőtt rákérdezhetnénk, Paul lép az asztalunkhoz és gondterhelten ül le mellénk.

 - Gond van? - tudakolja rögtön Niall.

 - Igen, nem is kicsi - sóhajt fel a kérdezett. - Holnap megint egyedül léptek fel, a Hellboys nélkül. A banda visszautazik egy hétre Angliába.

 - Na mi van? - kérdezem gúnyosan. - Nem bírják a gyűrődést, ami a turnéval jár?

 - Harry! - csattan idegesen a férfi hangja és szikrákat szóró szemekkel néz rám. Van valami a tekintetében, amitől azonnal elhallgatok.

 - Kaptam ma egy telefont, hogy Jade szülei meghaltak, mikor kigyulladt a házuk. Minden porig égett. Szegény kislány, senkije sem maradt - köszörüli meg a torkát, ami beszéd közben egyre rekedtebb lett. Szemei vörösek, de nem sír, mert férfiból van.

  A levegő bennünk reked és elhűlve nézünk rá, hátha elneveti magát, hogy ez csak egy hülye vicc, de nem teszi. Tenyerébe támasztja a homlokát és csak mered maga elé.

 - Tudja már? - kérdezi meg halkan Louis.

 - Igen - bólint Paul.

 - Hogy fogadta? - firtatja tovább a barátom.

 - Te hogy fogadnád, ha egyik napról a másikra elvesztenél mindent? - csattan fel Zayn, majd feláll , hogy elmenjen.

 - Hagyd most - szól utána Paul. - Bezárkózott a szobájába, még a fiúkat sem akarta beengedni - sóhajt fel.

 - Mi lesz vele most? - teszi fel a kérdést Niall, amit először nem értünk. - Még nincs tizennyolc és árva lett. Bedugják egy intézetbe?

  Elkerekedett szemekkel nézünk az ír srácra. Ez nekünk eszünkbe se jutott. Kérdőn nézünk a menedzserünkre, tőle várva a megoldást.

 - Passz - dörgöli az orrnyergét. - Fogalmam sincs - vallja be őszintén. - Annyit tudok, hogy Damien próbál intézkedni. Már megrendelte a jegyeket, este repülnek is.

  Elcsendesedve ülünk és nézünk magunk elé. Az az érzésem, hogy még fel sem fogtuk igazán, hogy mi történt.

 - Szerintem - töri meg a csendet Louis - fel kéne menni és megkérdezni a srácokat, hogy tudunk-e segíteni valamit.

 - Ez jó ötlet - helyesel Paul.

  Helyünket elhagyva indulunk a lifthez. Most nem ökörködünk, szótlanul tesszük meg az utat a szobáig, ahová bekopogunk. Adam nyit ajtót és kérdőn néz ránk. Rajta is látszik, hogy megviselték a történtek.

 - Bejöhetünk? - kérdezi Liam, mire a srác félreáll az ajtóból. Egymás mögött lépkedve jutunk el a nappaliig, ahol csak Pepét és Damient látjuk. Utóbbi a fülére szorított telefonnal járkál, miközben valakit figyelmesen hallgat.

 - Értem én, de.....Igen csak azt szerettem volna tudni, hogy ilyenkor mi a teendő?  - int egyet a kezével, hogy észrevett minket, de folytatja a telefonálást.

 - Kivel beszél? - kérdezi Pepét Niall és mi is kíváncsian várjuk a választ.

 - Valami ügyvéd csókával. Próbálja elintézni, hogy Jade ne kerüljön azonnal intézetbe, ahogy visszaérünk Angliába - magyarázza a srác.

 - És sikerül neki? - kérdezek rá, mert akárhogy is állnak a dolgok most köztünk, aggódok a lányért

 - Mit gondolsz? - legyint a kezével. - Nem akarják megérteni, hogy alig két hónap és nagykorú lesz. Azt szajkózzák, hogy arra a két hónapra is kell valaki, aki a gyámsága alá veszi vagy azonnal mehet az intézetbe - sóhajt lemondóan.

 - De ha Damien betöltötte a tizennyolcat, akkor miért nem teszi meg ő ? - kérdezem, mert úgy érzem, hogy az egy nagyon jó megoldás lenne mindenki számára.

 - Ez volt az első, amire rákérdezett, de nem akarják elfogadni, arra hivatkoznak, hogy mivel nincs munkája, nem tudná biztosítani a feltételeket

 - Ez hülyeség! - csatlakozott a beszélgetésünkbe Liam is. - Most is pénzért dolgozik.

 - Szerintük a zenélés nem munka - húzza el a száját Pepe. - Isten hozott a bürokráciában!

  Míg hallgattam őt, egy gondolat villant az agyamba, amit azonnal tett is követett. Felpattantam és az ajtóhoz siettem.

 - Hová mész? -néztek rám értetlenül a többiek.

 - Van egy ötletem, de nem akarom elkiabálni. Beszélnem kell valakivel - mondtam, majd otthagytam őket.

  Sietve lépkedtem az egyik szoba felé , ahol azt a valakit sejtettem, aki segíteni tudna nekünk. Csak remélni mertem, hogy nem küld el a fenébe az ötletemmel együtt. Bekopogtam és vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Mikor ez megtörtént, az idegességtől csak ennyit tudtam kinyögni:

 - Lou, beszélnünk kell!