107.rész

Jade

  A forró csokimat kavargattam a konyhában, mikor meghallottam a csengőt. Gondolataim amik mostanában összevissza kavarogtak, azonnal tova tűntek. Kíváncsian álltam fel az asztaltól és lépdeltem el a bejáratig. Óvatosan nyitottam ki az ajtót és kukucskáltam ki, hogy a szemeim tányér méretűre kerekedjenek az előttem álló láttán. 

 - Szia! - vette le a napszemüvegét a nő, hogy biztos legyek benne, nem hallucinálok. 

 - Ö... szia - nyögtem ki nagy nehezen.

 - Bemehetnék? Nem szeretném, ha az újságírók észrevennének - mosolygott rám kedvesen.

 - Pe..persze - léptem el az útjából és engedtem be a házamba. Ahogy becsuktam az ajtót, idegesen utána siettem. 

 A szőke nő a nappalim közepén állt és kíváncsian nézelődött. Az ajtófélfának dőlve vártam, hogy megszólaljon, amit néhány perc után meg is tett.

 - Szép ház, nagyon otthonos - helyezte magát kényelembe a kanapén. Levette az arcát takaró napszemüveget majd hátra dőlt.

 - Gondolom nem azért jöttél, hogy ezt közöld velem.

 - Nem - rázta meg a fejét nevetve -, de szerintem vagy annyira okos, hogy kitaláltad miért vagyok itt.

 - Nézd Charlotte - sóhajtottam fel miközben én is leültem a The Subways basszusgitárosával szemben - Paulnak és Bennek is elmondtam már, hogy nem vállalom a turnét. Nem értem, miért nem lehet ezt felfogni?

 - Mondták - bólintott elkomolyodva a nő. - Viszont én a saját szememmel akartam meggyőződni róla és a saját fülemmel akartam hallani, hogy miért. Miért dobod el magadtól ezt a hatalmas lehetőséget? Ne érts félre - emelte fel védekezőn a kezeit, amivel belém fojtotta a szót -, nem arra akarok utalni, hogy mekkora dolog előttünk zenélni, hanem arra, hogy bejárhatnád a világot és komoly hírnévre tehetnétek szert. Gyönyörű hangod van, a színpadi kisugárzásod fenomenális, a banda egyben van. Mi a baj? - nézett a szemeimbe. Hirtelen nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy lehet, hogy tizennyolc évesen fiatalnak tűnök a szemében, de az én életem már nem a bulik körül forog. Ekkor mint egy végszóra valamelyik lány felsírt. Azonnal talpra ugrottam és a szobájuk felé siettem. Joanne pislogott rám könnyes szemekkel az ágyából.

 - Jól van, nincs semmi baj - nyugtatgattam a lányomat miközben felvettem a karomba. - Itt vagyok - öleltem magamhoz és beleszagoltam a hajába, ami kellemes babaillatot árasztott. Tekintetem találkozott a küszöbön döbbenten álló nőével. Elmosolyodtam és ránéztem a másik kiságyban alvó hercegnőmre.

 - Úgy látom, Paulék nem mondtak el mindent - mondtam halkan.

 - Nem, ezt a "apró" tényezőt elfelejtették közölni - lépett beljebb a szobába. - Ők a te lányaid? - kérdezte jól hallható kíváncsisággal és csodálkozással  a hangjában.

 - Igen - húztam ki magam büszkén. - Ő itt Joanne, az alvó baba pedig Hanna.

Jó volt látni Charlotte arcán az ellágyulást, ahogy végig nézett a kicsiken.

 - Most már értelek - bólintott. - Csak azt nem tudom, hogy miért nem mondták el nekünk?

 - Én kértem meg Pault, hogy maradjon titokban, mert nem szeretném, ha ránk szállna a média.

 - Érthető - nézte a kezemben egyre éberebben figyelő kislányt.

 - Megfogod? - nyújtottam felé, mikor láttam az arcára kiülő érzelmeket. 

 - Szabad? - kérdezte cseppnyi áhítattal.

 - Persze - nyomtam a kezébe.

Az ajtót halkan behúzva magunk után, visszaültünk az előző helyünkre. Charlotte csillogó szemekkel játszott a magát jócskán produkáló Joval. Akkora mosolyokat villantott a nőre, hogy még én is elcsodálkoztam rajta.

 - Szóval neked és Harrynek van egy, nem is, két apró titkotok - nézett rám vigyorogva.

 - Mi? Ja, nem. Nem Harry az apuka - sütöttem le zavartan a szemeimet.

 - Ó, bocs én azt hittem...Mármint azt olvastam, hogy ti együtt vagytok.

 - Ez egy nagyon bonyolult és hosszú történet - sóhajtottam fel.

 - Én ráérek - vonta meg a vállát vigyorogva és ahogy a szemeibe néztem, tudtam, hogy bízhatok benne.

 - Kérsz valamit inni? - álltam fel és indultam el a konyha felé.

 - Egy ásványvíz jól esne, köszönöm - dajkálta tovább a lányomat, aki boldogan sütkérezett a új hódolója figyelmében. 

Kezembe vettem két üveget meg egy poharat és visszaültem a fotelomba. Beleittam a vizembe és aztán percekig azon gondolkodtam, hogyan kezdjek bele a történetembe, de aztán úgy döntöttem, hogy bele vágok a közepébe. Mindent elmondtam egy szinte vadidegennek. Ömlöttek belőlem a szavak és mikor befejeztem, olyan érzetem volt, mintha lefutottam volna egy maratont. A testem nehéz volt és zsibbadt, de a lelkem egy csomó súlytól szabadult meg.

 - Hát kislány, ez nem semmi - pislogott döbbenten Charlotte. - Ha jól értem, akkor ti most egy ilyen furcsa szerelmi háromszögben vagytok és ez így baromi kényelmes nektek.

 - Abszolút nem kényelmes - csattantam fel - csak nem tudok választani - masszíroztam meg a homlokom.

 - A helyedben én sem tudnék - kuncogott fel és mikor ránéztem, nem lenézést, utálatot láttam a szemeiben, hanem megértést és vidámságot.

 - Te nem akadtál ki? - ráztam meg értetlenül a fejemet.

 - Kellett volna? Nézd Jade, fiatal voltál és bevállalós. Nincs ebben semmi rossz. Nem azt mondom, hogy öreg vagy, mert tizennyolc évesen nem lehetsz az, de a gondolkodás módod megváltozott. Ezt teszi az anyaság. Semmi elítélendő nincs abban, hogy elsősorban a gyerekeid érdekeit tartod szem előtt és pont ezért nem tudsz dönteni. Ne erőltesd. Rá fogsz jönni a megoldásra, ha nem görcsölsz rá ennyire. Nyugi kislány. Tudod mi kéne neked?

 - Nem. Mi? - pislogtam rá értetlenül.

 - Kimozdulni ebből a monotonitásból. Eddig is jöttél-mentél, szabad voltál és most, hogy itt vannak a lányok, azt gondolod, hogy gyökeresen megtudod magad változtatni, de ez nem fog menni. Hiába erőszakolod meg magad, ez nem te leszel. 

 - Honnan tudod, hiszen nem is ismersz? 

 - Higgy nekem. Néha egy kívülálló sokkal jobban átlátja a helyzetet.

 - És szerinted mit kéne csinálnom? - kérdeztem enyhe cinizmussal a hangomban.

 - Szerintem? El kéne fogadnod az ajánlatunkat és végig csinálni velünk a turnét...

 - Na persze - horkantottam fel - és a lányokat meg itt hagyom egy bébiszitterre, nem?

 - Nem. Elhozhatnád őket is. Tuti meg tudnák neked oldani, hogy észrevétlenül melletted legyenek. Csak a koncertek alatt kéne rájuk vigyáznia valakinek, de akkora a stáb, hogy simán megoldható. Hidd el, imádni fogják őket és úgy fognak rájuk vigyázni, mintha a sajátjuk lenne - győzködött tovább és éreztem, hogy már nem sok kell és beadom a derekamat. - Mit fogsz nekik mondani, ha nagyobbak lesznek, hogy feladtad az álmaidat miattuk? - adta meg a kegyelem döfést az utolsó mondataival. - Ők se szeretnék, ha így tennél. Nekik is sokkal jobb, ha egy kiegyensúlyozott, boldog anyuka van mellettük...

 - Jól van, jól van, megértettem - tettem fel a kezeimet mikor már nem tudtam védekezni a szavait átitató igazságtól. - Adj egy kis időt, hogy átgondoljam - kértem, de nem azt a választ kaptam, amire számítottam.

 - Nem! Ezt itt és most kell eldöntened - nézett rám komolyan. 

 - De miért? Miért nem hagyod, hogy átgondoljam?

 - Mert ha időt adok, akkor megint elbizonytalanodsz. Nem akarom, hogy egész életedben arra kelljen gondolnod, hogy "mi lett volna ha".

 - Kemény nő vagy - mosolyodtam el.

 - Ebben a szakmában muszáj - vonta meg a vállát. 

Kulcszörgés zavarta meg a beszélgetésünket. Kíváncsian meredtünk az ajtóra, hogy lássuk ki jött. Joanne majd kirepült Charlotte kezéből, mikor meglátta az apját és a nagybátyját belépni az ajtón. Édes sikongatásokkal fogadta mikor Joe magához ölelte és összevissza puszilta.

 - Nem is kell mondanod, hogy melyikük Joe - nevetett fel a kanapén ülő nő. - Sziasztok - integetett a döbbenten bámuló fiúkra.

 - Helló Charlotte! - köszöntek neki. - Te mi járatban vagy itt?

 - Jadehez jöttem, hogy megbeszéljünk valamit - kacsintott rám, amitől a gyomrom diónyi nagyságúra ugrott.

 - Mit? - fordultak felém a fiúk értetlenkedve.

 Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, hiszen én már tudtam, hogy döntöttem és most kíváncsian vártam, hogy mit fognak szólni hozzá a többiek.

 - JB.? - nézett rám óriási, kíváncsi szemekkel Joe mire kihúztam magam és tekintetemet az övébe fúrva mondtam ki.

 - Elfogadtam az ajánlatot. Mi leszünk a Subways előzenekara - jelentettem ki most már magabiztosan.