49. rész

Jade

 - Mi a fene...? - néztem mérgesen a fiúra, aki a csuklómnál fogva berántott a színfalak mögé.

 - Végre valami érzelmet is látok az arcodon - mosolyodott el Zayn.

 - De jó neked - gúnyolódtam, majd el akartam menni.

 - Jade - fogta meg újra a kezemet. - Miért taszítasz el magadtól mindenkit?

 - Nem teszem - válaszoltam halkan, de még én sem hittem el amit mondtam.

 - De igen. Mióta visszajöttél, figyellek. Nem beszélsz senkivel és teljesen elzárkózol tőlünk.

 - Nincs kedvem beszélgetni - vontam meg a vállamat.

 - Ne legyél ennyire ellenséges, csak segíteni szeretnék! - nézett rám haragos tekintettel.

 - Azzal segítesz, ha nem nyaggatsz - csattantam fel.

 - Ne csináld ezt! Szükséged van valakire, akivel megbeszéled az érzéseidet.

 - Ez lennél te? - húztam gúnyos mosolyra a számat.

 - Én, Niall vagy Lou, mindegy csak valakinek mond el, mit érzel, mert ha magadba zárod, fel fog emészteni.

 - Mi vagy te, pszihomókus?

 - Jade, kérlek - lépett közelebb hozzám ami engem hátrálásra késztetett. - Legyél olyan, mint régen.

 - Te ezt nem érted! - ordítottam rá. - Semmi sem lesz már olyan, mint akkor. Régen volt családom, otthonom. Most nincs semmim - hunytam le a szemeimet.

 - Én csak azt tudom, hogy volt egy apád aki vert, volt egy otthonod ahonnan mindig menekültél és voltak barátaid, akik még most is megvannak, de te nem engeded, hogy veled legyenek.

 - Nem engedhetem, mert ha mellettem vannak csak a bajt hozom rájuk - suttogtam rekedten, miközben az áruló könnyeim kibuggyantak a szemem sarkából és vékony, sós csíkot húztak az arcomon.

 - JB ez butaság - húzott magához és átölelt. - Nem miattad történnek a rossz dolgok.

  Válaszolni már nem tudtam, mert elemi erővel rám törő zokogás kezdte rázni a testemet. Felszakadtak a sebek a lelkemben, amiket eddig rejtegettem és egyre jobban fájtak. Ha Zayn nincs velem, összeesek és a padlón végzem, de így szoros ölelésébe vont és türelmesen várta, hogy lecsillapodjon a sírásom. Közben a hajam simogatta és megnyugtató szavakat suttogott a fülembe, mint egy kisgyereknek.

 - Jade? - hallottam meg Joe hangját, majd ő maga is megjelent mellettünk. - Mit csináltál vele? - támadt azonnal Zaynnek.

 - Semmit - nézett rá nyugodtan a fiú, de nem engedett el.

 - Látom - pattogott tovább a barátom - azért borult ki ennyire.

 - Zayn csak segíteni akart - fordítottam felé az arcom.

 - Kicsim - nézett rám elérzékenyülve. - Mi a baj?

  Megráztam a fejem, hogy nem akarok róla beszélni, de a bradfordi fiú nem hagyta.

 - Jade, ne csináld! Az előbb beszéltük meg, hogy nem taszítod el őket.

  Sóhajtva hunytam le a szemem és a fejemet visszafúrtam Zayn mellkasába. El akartam bújni a világ elől, el akartam tűnni a föld színéről, nyugalmat akartam.

 - JB? - a Joe hangjából kihallatszódó aggodalom megmelengette a szívemet, de nem fordultam felé. Egyszerűen még nem ment.

 - Hagyj még egy kis időt neki - morogta Zayn Joenak.

 - De mennyit? - kérdezte olyan fájdalmas hangon a barátom, hogy a szívem majdnem beleszakadt.

 - Nem tudom - szólaltam meg nagyon halkan, de meghallották. Joe szomorú szemekkel nézett rám, majd egy hatalmas sóhaj után otthagyott minket.

 - Szeret téged - nézett Zayn utána.

 - Tudom, én is őt.

 - Nem, félreérted. Ő szerelmes beléd.

 - Mi? Dehogy! - löktem el magam a biztonságot adó karjai közül. - Csak barátok vagyunk.

 - Joe nem így gondolja. Lehet, hogy azt mondja, de az arcára van írva, hogy többet érez irántad.

 - Az nem lehet - suttogtam hitetlenkedve, de mikor felnéztem Zayn arcára, tudtam, hogy igazat mond. Szívemet görcs szorította össze a gondolatra, mert ha tényleg így van, akkor minden megváltozik köztünk.

 - Azt hiszem, most levegőre van szükségem - motyogtam és sietős léptekkel hagytam el a búvóhelyünket. Végigszaladtam a folyosón, meg sem hallva az utánam kiabáló Damien hangját. Ahogy kivágtam az egyik hátsó kijárati ajtót, megkönnyebbülve szívtam be a friss levegőt. Körül néztem, de végre egyedül voltam. Zsebemből előhalásztam a cigisdobozomat és rágyújtottam. Mélyen letüdőztem a füstöt és jóleső sóhajjal fújtam ki.

 - JB, nem hallottad, hogy szóltam? - lépett ki mellém Dam.

 Végig néztem rajta. Teljesen olyan volt, mint Joe. Eszembe jutottak Zayn szavai és úgy éreztem itt az idő, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Damiennél senki nem ismeri jobban az öccsét.

 - Mióta tudod? - szegeztem neki a kérdést.

 - Mit? - nézett rám értetlenül.

 - Hogy Joe szerelmes belém - kíváncsi tekintettel fürkésztem az arcát ahonnan azonnal letudtam olvasni az igazságot.

 - Ki mondta el? - hajtotta le a fejét.

 - Nem az a lényeg, hanem, hogy nem szóltatok - pirítottam rá.

 - Mégis mit kellett volna mondanom? JB az öcsém beléd esett, de ne haragudj rá és ne hagyd el ezért - emelte fel a fejét és gúnyosan nézett rám.

 - Nem csak... - csuklott el a hangom. - Te is tudod, hogy ez mit jelent? - acéloztam meg szívemet.

 - Ne tedd ezt vele - fogta könyörgőre, mikor rájött, hogy miről beszélek. - Nem hagyhatod el, te vagy a mindene.

 - Dam, mi ezt annak idején megbeszéltük Joeval. Csak addig működik a dolog, míg nincsenek érzelmek. Bűntudatom lenne, hogy úgy vagyok vele együtt, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit - szívtam bele a cigimbe, majd a csikket elnyomva ránéztem a fiúra. - Sajnálom, Joe jobbat érdemel nálam.

  Belöktem az ajtót és otthagytam a magába roskadt Damient.