Epilógus

Jade

   - Kész vagy? Mehetünk? - dugta be Paul a fejét az ajtómon, majd elfelhősödött tekintettel beljebb lépett. - Gyönyörű vagy - állt meg előttem.

 - Köszönöm - nyögtem ki a torkomat fojtogató gombócot lenyelve és lehunytam a szemeimet, hogy a vadul dobogó szívemet lecsillapítsam.

 - Jade minden oké? - köszörülte meg a torkát amitől felkaptam a fejemet.

 - Persze, csak ideges vagyok - ropogtattam meg az ujjaimat.

 - Nyugi - nevetett fel halkan - nem a vérfarkasok elé veted magad csak férjhez mész - simított végig a vállaimon amiket szabadon hagyott a ruhám.

 - Tudom - sóhajtottam fel miközben újra lehunytam a szemeimet. - Félek - pattantak is ki azonnal és elgyötörve néztem velük a férfi arcára. - Mi van, ha nem én vagyok neki az igazi? Ha elkapkodja az egészet vagy ha csak azért vesz el, mert kötelességének érzi? - tódultak ki a napok óta érlelt kétségek a számon.

 - Te is tudod, hogy ez hülyeség.  Mindennél jobban szeret téged és a lányokat. Ti egy család vagytok.

A fejemben kavargó rémképek szép lassan lecsendesedtek és újra tudtam tisztán gondolkodni. Paul is észre vette a változást, mert rám mosolygott. Sosem hittem volna, hogy pont ő lesz az aki majd megnyugtató beszédet mond nekem, de az élet útjai kifürkészhetetlenek. A kezdeti ellenségeskedés után itt áll mellettem és arra készül, hogy oltár elé vezessen.

 - Most már indulhatunk? - vigyorgott rám, megint kirántva a gondolataim közül.

 - Igen - fogadtam el a felém nyújtott karját és erősen belekapaszkodtam. - Légyszi ne hagyd, hogy pofára essek - morogtam az orrom alá.

 - Bízz bennem - nevetett fel halkan.

Szótlanul lépkedünk le a lépcsőkön, majd a nyitott teraszajtón keresztül kijutottunk a kertbe, ahol már vártak a barátok és néhány családtag a McIntry famíliából, de én csak egy embert néztem. Tekintetünk összefonódott és a belőle kiolvasható mérhetetlen szerelemtől megnyugodtam. Tudtam, hogy helyesen döntöttem. 

Joe, magabiztosan, csillogó szemekkel állt egy emelvényen. A megbeszéltek szerint az egyik fellépő ruhájában volt, ami egy bőrnadrágból és egy kigombolt fehér ingből állt, míg rajtam a kedvenc tüllős aljú, fűzős ruhám volt. 

Sikerült egész kecsesen fellépnem mellé és elmosolyodtam mikor Paul áthelyezte a kezemet Joe-éba.

 - Vigyázz rá! - morogta a menedzserünk, akit szinte a második apámnak tartottam. 

 - Úgy lesz - válaszolt a srác, de a tekintetét egy percre sem vette le rólam. - Gyönyörű vagy - suttogta majd odafordultunk az anyakönyvvezető felé, aki hatalmas vigyorral az arcán köszöntött minket. 

Szinte semmire nem emlékszem a beszédből csak arra, hogy a mellettem álló Joe magabiztos, hangos igennel adta tudtára mindenkinek, hogy akar engem és én ugyanilyen határozottan tettem ugyanezt. Mikor végre megcsókolt a pillangóim násztáncot jártak örömükben. 

 - Hé, elég lesz - tolta el tőlem az öccsét Dam. - Most már meg akarom ölelni a sógornőmet - vigyorgott rám és a karjai közé vont. Nem sokáig tarthatott így, mert mások is szerettek volna ugyanígy tenni. Mindenki gratulált és kézről kézre adott. 

 - Nézd csak Joanne, milyen szép az anyukád - állt meg aztán előttem Niall, aki szinte le sem tette a lányokat a kezéből mióta megérkeztek. - Gratulálok - vigyorgott rám a jól ismert kedves mosolyával. 

 - Köszönöm - pusziltam meg az arcát és közben átvettem a felém kéredzkedő kislányt. - Hanna merre van? - néztem körbe idegesen.

 - Hazza bevitte tisztába tenni - vonta meg a vállát az ír srác.

Szemöldököm felszaladt a homlokomra és a kíváncsiságomtól hajtva elindultam befelé, miután vissza adtam a kicsit a keresztapjának.  A gyerekszoba ajtaja nyitva volt így premier plánban láthattam és hallhattam a göndör srác minden gondolatát amit megosztott a pelenkázón fekvő kislánnyal.

 - Édesem, te aztán szép kis csomagot csináltál nekem - somolygott a kíváncsian figyelő babára. - Ne vigyorogj te szépséges nőszemély - fedte meg bohóckodva miközben tiszta pelenkát tett a kicsi feneke alá. - Hát szabad ilyet csinálni? Mit fognak szólni a pasik? Bár tudod mit, meg se szólaljanak - komorult el az arca - mert ha csak egy is a közeledbe megy, velem gyűlik meg a baja, na meg apáddal és a keresztapáddal - magyarázta majd elhallgatott és én lélegzet visszafojtva vártam, hogy folytassa, amit néhány pillanat múlva meg is tett. - Tudod, hogy majdnem én lettem az apukád? - nézett a kislányra, aki egy hatalmas mosollyal köszöntötte a bejelentését. - Na igen, ha nem vagyok olyan idióta, most én lennék apukád helyébe - sóhajtott fel és újra a kicsire nézett. - De tudod mit? Így sem jártál rosszul. Apád imád titeket, talán jobban is, mint én. Anyud pedig szintén szereti őt. Jó lesz így nektek - suttogta ás halvány mosolyra húzta a száját. - De azt soha ne felejtsd el, ha valami gond van, Harry bácsira mindig számíthattok - simított végig Hanna arcán, aki ezt kitörő lelkesedéssel és egy meglepő próbálkozással fogadta.

 - Ha.i - csücsörítette össze a száját, mire a göndör elképedve nézett rá.

 - Igen szívem, Harry - emelte fel a karjára nevetve.

 - Ha.i - vette két kicsi kezét közé az énekes  arcát a lányom és vigyorogva figyelte a reakcióját.

 - Ó, édes Istenem - nyögött fel a srác és magához szorította a babát. - Szeretlek - sírta el magát és ezt már én sem tudtam halkan végig nézni, úgyhogy egy reszketeg sóhajjal felfedtem magam és beléptem a szobába.

 - Ő is szeret téged - néztem a könnyező fiúra - és én is - engedtem meg egy halvány mosolyt.

 - Ö.. - jött zavarba - Szia Jade. Mióta vagy itt?

 - Elég régóta ahhoz, hogy tudjam, Hannának és Joannenak nem lesz egyszerű kamaszkora mellettetek - vigyorodtam el, amit viszonzott.

 - Nézd, amit mondtam... - túrt fél kézzel a hajába miközben Hanna a mellkasának dőlt és az ujját szopva nézett rám. 

 - Hazza - emeltem fel a kezemet, hogy elnémítsam. -  Választottam, de attól neked még mindig különleges helyed lesz a szívemben - néztem vele farkasszemet. - Te voltál az első szerelmem és ez olyan kötelék, amit nehéz elfelejteni - mosolyodtam el.

 - Elég mély benyomást tettem rád, igaz? - vigyorodott el végre.

 - Ó te, beképzelt, perverz majom - boxoltam bele a vállába amit csak nevetve tűrt majd magához húzott és arcát a a hajamba temette.

 - Az vagyok, te meg gyönyörű, mint mindig - csókolta meg a fejem búbját. - Jók lesztek együtt - morogta. - Ennek így kellett lennie - engedett el és újra láthattam a csodálatos zöld szemeit, amik most kedvesen csillogtak rám. - Nála jobbat el sem tudnék képzelni neked.

 - Köszönöm - nyeltem le a gombócot ami fojtogatta a torkomat. 

 - Na gyere, mert szerintem már el sem tudják képzelni, hogy hol maradunk ilyen sokáig - húzott ki maga után a szobából és vezetett a többiek közé, ahol Joe kérdő pillantása azonnal ránk vetült. - Remélem tudod, hogy mekkora mázlista vagy? Gratulálok - nyújtotta neki a kezét Harry miközben Dam elvette tőle a már félálomban lévő Hannát, hogy betegye a babakocsiba a már alvó testvére mellé. 

 - Igen, tudom - bólintott a raszta srác elfogadva a békejobbot és közben magához húzott egy szerelmes csókra, amit én készségesen viszonoztam. Ahogy befészkeltem magam a karjai közé, egy furcsa, meleg, jóleső érzés, teljesen elárasztotta a testemet és a lelkemet. Úgy éreztem hazaértem.

Két évvel később.

    Idegesen nézegettem az órámra. 

 - Hol a fenében vannak? - dünnyögtem.

 - Nyugi Cica - csókolta meg a vállamat hirtelen Joe. - Ilyenkor a legnagyobb a forgalom. Biztos dugóba kerültek.

 - Tudom, csak már annyira hiányoznak - nyafogtam látványosan.

 - Ó, ha ennyire nem bírsz magaddal, van egy ötletem, hogyan tereljem el a figyelmedet a várakozásról - húzta végig a nyelvét a nyakam vonalán, amitől felnyögtem és arrébb biccentettem a fejemet, hogy jobban hozzám férjen. Testem azonnal reagált a kényeztetésére, de mielőtt belemelegedhettünk volna egymásba, hangos dudaszó törte meg az intim pillanatot. Szemeim kipattantak, a ruhám megigazítása után az ajtóhoz siettem és kinyitottam. Mosolyogva néztem a három hatalmas Rovert ahogy felparkoltak a házunk elé. Az egyikből a Hellboys család tagjai szálltak ki, míg a másik kettő a One Directiont és barátnőiket rejtette, na meg persze a lányainkat. Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat mikor megláttam a két sötét barna fürtös kislányt ahogy Zayn és Louis karjaiban aludtak. 

 - Elfáradtak - vigyorgott rám a pakisztáni fiú és két gyors puszi után eltűnt a bejárati ajtó mögött.

 - Ahogy mi is - köszönt hasonlóképp a répaimádó is és követte a barátját a lakás mélyére. 

Sorban jöttek a többiek is. Dam Liliennel, Adam és Pepe egyedül,  Liam, Sophiával, Niall a legújabb barátnőjével Jenniferrel, aztán Perrie aki kedvesen megölelt majd ment, hogy megkeresse az elkóborolt vőlegényét és végül Harry, aki egy világos barna hajú és zöld szemű lány kezét szorongatta.

 - Ő itt Fanny - vigyorgott a lányra, mint a tejbetök. A göndör hajú srác arcáról sütött a szerelem.

 - Szia Jade vagyok - mutatkoztam be. - Örülök, hogy megismerhetlek. Hazza már rengeteget mesélt rólad - löktem vállba a zöld szeműt, aki csak zavartan megvonta a vállát. 

 - Én is rengeteget hallottam rólad - mosolyodott el a lány és ebből a mozdulatból azonnal tudtam, hogy jóban leszünk. Bekísértem őket az új otthonunkba, amit nemsokkal az esküvőnk után vettünk, hogy kényelmesen elférjünk a lányokkal együtt. 

Végre mindenki leült az asztalhoz és én elégedetten körbe néztem. Ők voltak az én családom. A családom, akik mellett annyi mindent átéltem, jót és rosszat egyaránt és most, hogy így együtt láttam őket, még jobban eluralkodott rajtam az érzés, hogy tartozom valahová. 

A kezdeti hangzavart felváltotta az érdeklődő csend, amikor mindenki elmesélte, hogy mi történt vele az elmúlt hetekben, hónapokban. 

 - Még meg sem köszöntem, hogy elvittétek a lányokat a hétvégére - néztem Niallra, aki csak látványosan  felvonta a szemöldökét.

 - Nincs mit, de valld be, sokkal jobb volt úgy dugni, hogy kiereszthetted a hangodat - kacsintott rám és hangosan felröhögött mikor meglátta az elképedt arcomat.

 - Niall Horan, te mikor lettél ilyen perverz dög? - nyögtem ki mikor végre szóhoz jutottam.

 - Mióta barátnőm van - csókolta meg kicsit sem óvatosan Jennifert, akivel lassan már egy éve együtt voltak és aki nagyon jó hatással volt az ír srácra. 

 - Szobára! - kurjantotta el magát Louis, aki mostanában a szinglik aranyéletét élte. 

 - Fiúk - szólalt meg Liam halkan, mégis mindenki oda kapta a fejét.

 - Igen? - néztünk kíváncsian a barna srácra, aki egész megférfiasodott az elmúlt hónapok alatt.

 - Én...mi... - nyökögött, majd vett egy mély levegőt és kezébe vette Sophia kezét, aki bátorítólag rá mosolygott. - Szóval, az van, hogy megkértem Sophiet és ő igent mondott - hadarta el. 

Ahogy felfogtuk a mondata értelmét, felpattantunk és azonnal gratuláltunk a jegyeseknek. Miután kiörömködtünk magunkat, magamhoz ragadtam a szót.

 - Azt hiszem ennél jobb időpontot nem is választhattam volna, hogy én is közöljek valamit - köszörültem meg a torkom, mire azonnal rám kapta mindenki a fejét, még a férjem is, aki szintén nem tudott semmiről. 

 - Baj van? - nézett rám rémülten.

 - Baj? - simítottam végig az arcán, ahonnan az elmúlt évek sem tudták letörölni a szerelmet amit irántam érzett. - Nincs baj - haraptam be a szám szélét - ha csak az nem az, hogy megint gyarapszik a családunk - tettem a hasamra a kezemet, hogy felfogja miről beszélek. 

Nem tudom, a többiek hogy reagáltak, de Joe szemei elkerekedtek mikor megértette a mozdulatomat.

 - Terhes vagy?- kérdezte suttogva.

 - Igen - bólintottam. - Méghozzá megint ikrekkel - sütöttem le a szemeimet zavartan.

 - Azta ... - nyögtek fel a többiek míg végül Damien volt az aki egy jókedvű beszólással megtörte a kínos csendet.

 - Az igen öcskös! Ehhez már tudomány kell! Remélem fiúk lesznek és akkor egálban lesz a nemek aránya a családban - veregette vállba a testvérét röhögve, aki még mindig lefagyva nézett rám. 

A szívem bolondul kalapálni kezdett az ijedtségtől. Most mi lesz? De úgy látszik, nem volt okom a félelemre, mert néhány pillanat múlva már a karjai közt voltam, ajkaival a számon. 

 - Istenem JB. annyira szeretlek - suttogta miközben figyelmen kívül hagyta a minket figyelő barátainkat. 

 - Én is téged - sóhajtottam fel megkönnyebbülve. - Féltem - vallottam be halkan.

 - Mitől kicsim?

 - Hogy ez már túl sok lesz neked. Hogy nem akarod őket.

 - De buta vagy - emelte fel az államat, hogy a szemembe nézhessen. - A lányokkal sok mindenről lemaradtam és most pótolhatom - húzta édes mosolyra a száját. - Készülj fel, mert nem lesz még egy kismama akit annyira elkényeztetnek majd, mint én téged. Mindennél jobban szeretlek - csókolt meg újra. 

 - Az életemnél is jobban - sóhajtottam fel boldogan. 

 

                                                       VÉGE

112.rész

Jade

   Napok óta éreztem, hogy valamit titkolnak előlem, de nem tudtam kitalálni, hogy mi lehet az. Mindenki furcsán viselkedett a közelemben. Ahogy megláttak, elhallgattak és csak mosolyogtak rám mindent tudó nézéssel. Rohadt idegesítő volt. 

Kopogás törte meg a koncert előtti koncentrálásomat.

 - Gyere! - kiáltottam ki miközben belebújtam a fellépő cuccomba. - Egy perc és kész vagyok - igazgattam meg magamon a ruhát, ami majdnem úgy nézett ki, mint a Novemberi esőben a csaj menyasszonyi hacukája, annyi különbséggel, hogy ez nem fehér, hanem fekete volt. - Nem értelek Lisa, miért kellett nekem ezt felvennem. Nem tudtál volna valami egyszerűbbet adni? Úgy nézek ki benne, mint egy kibaszott vámpír hercegnő. Ráadásul tök röhejesnek érzem magam - morogtam miközben elő léptem a paraván takarásából. 

 - Pedig gyönyörű vagy - búgta egy régen hallott, rekedt hang felém mire felkaptam a fejemet.

 - Hazza? - leheltem csodálkozó tekintettel. - Te hogy...? Mit...? - makogtam összezavarodva.

 - Szia - mosolygott rám azzal a szívdöglesztő mosollyal, amitől most is megugrott a szívverésem. - Csak látni akartalak... - lépett közelebb hozzám és kezével végig simított az arcomon. 

 - Ne - húztam el a fejemet az érintése elől, mert csak most kezdett derengeni bennem, hogy miért is nem akartam vele többet találkozni. Szívembe újra belemart a sajgás amit a tette okozott.

 - Sajnálom - olvadt le a derű az arcáról. - Nem akartam neked fájdalmat okozni...

 - Pedig sikerült! - csattantam fel.

 - Jade - kapta el a karomat mielőtt elléphettem volna mellőle. - Tudom, hogy kibaszottul elcsesztem, és hidd el ha rajtam múlna, visszaforgatnám az időt, de már nem tudom meg nem történté tenni. 

Felnéztem az arcába és kiolvastam a szemeiből, hogy tényleg komolyan gondolja amit mond. Az íriszei a fájdalomtól, a megbánástól és olyan valamitől csillogtak amiről nem akartam tudomást venni. Zavartan fordítottam el a fejem.

 - Miért jöttél ide? - kérdeztem.

 - Hogy a saját szememmel lássam, hogy boldog vagy vele - simított ki egy tincset az arcomból. 

 - Kivel? - szorult össze a szívem és ez csak egyre jobban nőt, mikor cinikusan felnevetett azon a borzongató hangján, amitől a testem még most is libabőrös lett. 

 - Tudod, hogy kire gondoltam. Arra, aki mindig ott van veled, mikor én elbaszom - húzta el fájdalmasan a száját. - Arra aki mindennél jobban szeret és arra akit megajándékoztál két gyönyörű kislánnyal. 

 - Harry...

 - Ne - tette az ajkamra az ujját. - Nem kell magyarázkodnod. Jól döntöttél. McIntry szeret téged és a lányokat is. Ti egy család vagytok - döntötte a homlokát az enyémnek miközben nekem elszorult a torkom és szemeimet ellepték a könnyek. - Csak azt sajnálom, hogy én nem tudtam neked ugyanezt megadni. 

 -Hazza - sírtam el magam és a mellkasához bújtam.

Így álltunk egy darabig, míg a zokogásom le nem csillapodott. Ekkor elléptem tőle és szemeimet lesütve papírzsepi után kezdtem kotorászni. 

 - Tessék - nyújtott felém egy egész dobozzal a göndör srác. - Gyorsan hozd rendbe magad, mert ha meglátják, hogy sírtál, kitekerik a nyakamat - eresztett meg felém egy halvány mosolyt.

 - Kitekerik? Kicsodák? Damék? - fújtam ki az orromat.

 - Nem, Niall, Zayn, Liam és Louis - vigyorodott el végre. - Ők is itt vannak.

 - Miiii? - emelkedett meg a hangom. - Mindenki itt van és te csak most szólsz? - ütöttem a mellkasára.

 - Hé - húzott újra az ölelésébe. - Ne öld meg a hírhozót - nevetett rám a gyönyörű szájával, amin egy pillanatra megakadt a tekintetem. - Jade? - bizonytalanodott el a hangja, miközben ő is az arcomat fürkészte. Felpillantva rá, tisztán ki tudtam olvasni a szemeiből, hogy mit szeretne. Akaratlanul közelítettem felé és őrülten verdeső szívvel láttam, hogy ő is így tesz. Ajkaink félúton találkoztak, hogy régi ismerősként üdvözöljék egymást. Harry karjai szorosabban vontak minket egymáshoz miközben nyelvével az enyémet hívta őrjítő táncba. Éreztem az ízében a szerelem édes ízét, a bánat keserűségét. Mindketten tudtuk, hogy ez  az utolsó csókunk és pont ezért esett olyan nehezünkre elválasztani ajkainkat a másikétól. Mikor megtörtént csak álltunk szorosan összefonódva és hallgattuk egymás kapkodó lélegzetét. 

 - Köszönöm - suttogta a fülembe és én kiléptem az öleléséből. 

 - Mit? - néztem fel rá.

 - Mindent - simított végig a hüvelykujjával csóktól duzzadt ajkamon. - Remélem nagyon boldog leszel.

 Mielőtt válaszolhattam volna, berobbant az ajtóm és egy szőke hajú srác nyomakodott be rajta.

 - Jól van már! Ennyi idő alatt mindent megtudtatok beszélni! - lökte el mellőlem Harryt. - Mindjárt színpadra kell állnod és én még csak meg sem öleltelek - csóválta meg tettetett haraggal a fejét, de ennek ellent mondott az ölelés amiben részesített. Viszonoztam a gesztust, de vállai felett a göndört néztem, aki egy halovány mosollyal az arcán, zsebre dugott kézzel elindult az ajtó felé. Szemei végig rajtam voltak és mikor kilépet csak bólintott egyet. Tudtam, hogy most lépett ki végleg az életemből.

Az utolsó akkord is elhallgatott én pedig kinyitottam a szememet és végig néztem a tömegen. A sikításoktól és a kiabálásoktól alig hallottam, hogy Dam mit mond a mikrofonba, de aztán egy pillanat alatt mindenki elcsendesedett. Kérdőn fordultam a többiek felé, akik csak vigyorogva fogadták a kíváncsi pillantásaimat. Hirtelen elsötétedett a színpad, majd egy fénycsóva megvilágította Joet aki egy akusztikus gitárral a kezében ült egy hangfalon és énekelni kezdett. A döbbenettől először fel sem fogtam, hogy ez a dal nekem szól, hogy nekem írta, de aztán felnézett, tekintetét az enyémekbe fúrta és nem eresztett el vele. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtek folyni a könnyeim, ahogy hallgattam a szavait, amikkel elmondta nekem több ezer ember előtt, hogy mennyire szeret és hogy mennyire jó, hogy vagyok neki. Aztán valami olyan következett amire álmomban sem gondoltam volna. Joe letette a gitárt és elém lépve letérdelt miközben a zsebéből előhúzott egy dobozkát. Valahol a tudatom mélyén hallottam a közönség soraiban álló lányok sikítását, de én csak az előttem lévő fiúra koncentráltam.

 - Jade Blackwood, megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - olvastam le a szájáról.

Zavarodottan néztem rá, majd gyorsan végig pásztáztam a többieket, akik szintén feszülten várták, hogy mit válaszolok. Ahogy ide-oda cikázott a tekintetem, összeakadt egy zölden csillogó szempárral. Harry egy fájdalmas mosollyal adta tudtomra a jelenlétét. Azonnal kapcsoltam. A kirakó összeállt, minden darab a helyére került. Tudott róla. Tudta, hogy Joe mire készül és előtte elbúcsúzott. Halvány mosoly rezgett a szája szélén, aminek a párja most kiült az enyémre is. Már tudtam, hogy mit kell tennem. Újra az előttem térdelő fiúra néztem és azzal a tudattal mondtam ki a választ, hogy tudtam ez a legjobb döntésem.

 - Igen Joe, hozzád megyek! 

111.rész

Dam

   Az első reakcióm a teljes döbbenet volt, mikor Joe előállt az ötletével, de aztán átgondolva a dolgot, rájöttem, hogy ennél jobbat nem is tehetne. Ahogy teltek a napok és közeledett az öcsém által kitűzött nap, egyre jobban beleéltem magam az egészbe. Charlotték és lelkesen segédkeztek mindenben. Volt amikor a lányokra kellett vigyázni, volt mikor JB.-t kellett lefoglalni, de eddig minden simán ment. Egyetlen dolog aggasztott. Méghozzá valami olyan ami miatt már percek óta csak forgattam a telefonomat a kezemben. Mivel Joe szabad kezet adott a szervezésben, nem kellett vele egyeztetnem, ezért hosszas tépelődés után megnyomtam a hívás gombot a készülékemen. Hosszasan kicsengett és már majdnem letettem, mikor végre meghallottam az ismerős akcentust a vonal másik végéről.

 - Szia Damien? - hallottam ki a meglepetést a srác szavaiból. - Valami gond van? Jade? A Hercegnők?

 - Nyugi Niall - nevettem fel a rám zúdított kérdésektől. - Minden oké. Ennél okébb már nem is lehetne - vigyorogtam. 

 - Ah, megnyugodtam - fújta ki az eddig bent tartott levegőjét. - Viszont akkor miért hívtál?

 - Te se vesztegeted az idődet - röhögtem még mindig.

 - Dam, ne szórakozz! - mordult fel. - Ne húzd az agyam! Mi az a fontos dolog, ami miatt képes voltál telefonálni?

 - Elmondom, de előtte meg kell, hogy kérdezzek valamit. Harry mennyire van túl Jaden?

 - Mi? Hogy? - kérdezte a szöszi zavartan. 

 - Mennyire akadna ki, ha végig kéne néznie, hogy végleg elveszíti? - tettem fel idegesen a kérdést.

 - Te miről beszélsz? - makogott az ír srác, de aztán meghallottam a légzésének a változását és tudtam, hogy megértette a burkolt célzást. - Oh...

Percekig csend borult ránk. Már azt hittem, hogy megszakadt a vonal, de aztán Niall megköszörülte a torkát és válaszolt a feltett kérdésemre.

 - Azt hiszem megértette, hogy ő volt a hunyó és nincs több esélye. 

 - Rendben...

 - De miért akartad ezt tudni? - vágott a szavamba.

 - Mert ti is JB. barátai vagytok és szeretnénk őt meglepni azzal, hogy itt lesztek vele amikor Joe megkéri a kezét.

 - Ti komolyan azt szeretnétek, ha ott lennénk?

 - Szerinted felhívnálak, ha nem így lenne? - forgattam meg a szemeimet, amit ő nem láthatott. - Fontosak vagytok Jade-nek és szerintem rettenetesen örülne, ha itt lennétek vele.

 - Mikor?

 - A szombati koncerten. 

 - Stílusos - nevette el magát.

 - Igyekszik az öcskös - helyeseltem vigyorogva. - Akkor?

 - Beszélek a fiúkkal, de szerintem tuti, hogy számíthatsz ránk - mondta, majd rövid búcsú után bontottuk a vonalat. 

Néhány pillanatig még néztem az elhalványodó kijelzőt és azon gondolkodtam, hogy vajon jó ötlet volt-e meghívni őket. De végül meggyőztem magam, hogy a One Direction lett Jade második családja amíg mi nem voltunk mellette, így nekik is itt a helyük a nagy napon. Telefonomat zsebre csúsztattam és elindultam megkeresni a testvéremet, hogy egyeztessünk, mi az amit még el kell intéznünk a hétvégi koncert előtt.

Harry

   A napok rohadt lassan teltek. Nem volt értelme semminek. Naphosszat csak feküdtem az ágyamban és a plafont bámultam. A fiúk próbáltak segíteni, de hiába, nem engedtem közel magamhoz őket. Próbáltam mindenkit ellökni. Beleőrültem volna, ha másnak is akkora fájdalmat okozok a viselkedésemmel, mint Jade-nek, így jobbnak láttam eltaszítani őket. Voltak könnyebb és nehezebb napjaim. Az egyik ilyen napon annyira felidegesítettem magam a saját idiótaságomon, hogy szétvertem a szobámat. Paul kegyetlen fejmosást tartott utána. Amúgy sem voltam a szívecsücske az újságban megjelentek óta, de amit akkor kaptam rádöbbentett, hogy nem okolhatok senki mást a helyzetemért, csakis egyedül magamat.

 - Kopp-kopp! - nyílt az ajtóm és először Niall arca nyomakodott be rajta, majd megjelentek mögötte a többiek is. - Bejöhetünk?

 - Már bent vagytok - mordultam fel, a tekintetemet visszafordítva a mennyezet felé.

 - Beszélnünk kell - ültek le az ágyam szélére és idegesítően bámulni kezdtek.

 - Mi van? - csattantam fel. - Mit néztek?

 - Csak azt szeretnénk tudni, hogy most milyen hangulatban vagy. A sírós, dobálós vagy a leszarom és gyűlölöm a világot-ban? - húzta el a száját Liam. 

Tudtam, hogy mostanában nem voltam jó társaság, de a hangjából kicsendülő ellenségesség még engem is meglepett.

 - Liam! - szólt rá Louis. - Ne hergeld!

 - Ugyan már! - legyintett a Payne. - Nem tök mindegy, hogy mit csinálunk? Így is, úgy is idióta marad - vonta meg a vállát.

 - Kösz - pislogtam rá hitetlenkedve. - Ha nem vennéd észre éppen lelki válságban vagyok!

 - Amit magadnak köszönhetsz! - szúrta oda.

 - Liam! - jött egy újabb figyelmeztetés a legjobb barátomtól, de a barna hajú srác most nem hagyta magát lerázni.

 - Mond, hogy nincs igazam! Mond azt, hogy nem ő baszta el, mert nem bírt a farkával - mutatott rám idegesen. - És ahelyett, hogy túllépne, sajnáltatja magát.

 - Nem...sajnáltatom...magam! - ültem fel hirtelen és minden egyes szót megnyomtam.

 - Dehogynem - néztünk farkas szemet. 

 - Nem!

 - De!

 - Nem

 - Állj! - kiáltott fel Niall. - Olyanok vagytok, mint az ovisok. Most komolyan, muszáj hülyének lennetek?

 - Ő kezdte - mutattam Liamre.

 - Te meg folytattad - csóválta meg a fejét Zayn. - Hazza, most már ideje lenne, ha túl tennéd rajta magad. Elbasztad, de az nem azt jelenti, hogy örökre be kellene zárkóznod. Vannak más lányok és talán nem is Jade volt neked az igazi...

 - Honnan tudod? - vágtam közbe.

 - És te? - nézett vissza rám szúrósan.

Elgondolkodtam. Tényleg, miből gondoltam, hogy nekem Jade az egyetlen? Lehet, hogy valahol van valaki, aki rám vár és amíg őt megtalálom, rengeteget másikat kell kipróbálnom. Ez az eshetőség jókedvűvé tett.

 - Igazatok van - túrtam a hajamba néhány perc múlva. - Nem zárkózhatok be és nem rejthetem el a világ elől ezt a testet - mutattam magamon végig vigyorogva. 

 - Baszd meg! - forgatták meg a szemüket, de végre együtt nevettünk.

 - És most, hogy ezt tisztáztuk, elmondanátok, hogy minek köszönhetem a látogatásotokat? 

A jókedvük azonnal lelohadt. Egyikük sem nézett a szememben. Niall pedig úgy elvörösödött, hogy még a sarki stop tábla is megirigyelte volna. 

 - Okkké - húztam fel a szemöldökömet. - Ki vele, mit titkoltok?

 - Jó, de ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget - pislogott rám Louis komolyan. 

 - Jézusom, a frászt hozzátok rám. Mondjátok már, hogy mi van?

 - Ígérd meg! - néztek rám.

 - Oké, megígérem - húztam el a számat -, de most már ki vele, mi a fene ez a nagy titkolózás?

 - Joe szombaton megkéri Jade kezét, és szeretnék, ha mi is ott lennénk! - hadarta el Niall. 

Kellett egy kis idő, míg felfogtam a szavai jelentését. A szívembe belehasított a fájdalom, a légzésem szaporább lett.

 - Jól vagy? - kérdezte Liam aggódva.

 - Igen - villantottam rá egy hamis mosolyt és megpróbáltam megnyugodni.

 - Szerettük volna tudni, hogy eljössz-e velünk? - néztek rám kíváncsian.

Lehajtottam a fejem és összeszorítottam a szemhéjamat. Akarom én azt látni? Vagyok annyira mazochista, hogy részt vegyek rajta? Végül úgy döntöttem, hogy igen. Szeretném látni, hogy Jade arca újra boldogan ragyog, még ha nem is miattam. Megérdemli. Kinyitottam a szemeimet és végig néztem a fiúkon.

 - Ott leszek - mosolyodtam el, mire megkönnyebbülten felsóhajtottak. 

 - De ugye nem akarsz botrányt kavarni? - kérdezte Liam az arcomat fürkészve.

 - Nem - ráztam meg a hajamat. - Felfogtam, hogy ez a hajó már elment.

 - Ez szuper! - tapsolt egyet Niall, feloldva a szobában lévő feszültséget. - Akkor most, hogy ezt megbeszéltük, menjünk, együnk valamit - ugrott fel az ágyról és a többiek követték.

 - Ha nem gond, akkor én ezt most kihagynám - néztem rájuk. 

 - Rendben - bólintott Louis. - Jól leszel?

 - Persze - mondtam. - Csak még emésztenem kell egy kicsit amit mondtatok.

Megértő mosolyt villantottak rám, majd becsukták maguk után az ajtót. Hatalmas sóhajjal dőltem vissza az ágyra. A szomorúság elemi erővel tört rám. Most fogtam csak fel, hogy tényleg vége. Jade és én soha többé nem leszünk már együtt.

110.rész

Joe

   Egyre nehezebben tartottam vissza magam attól, hogy letámadjam JB.-t, de tudtam, hogy várnom kell. Styles az idióta félrelépésével az én malmomra hajtotta a vizet és ezt nem akartam elcseszni. Ismertem már a lányt annyira, hogy tudjam csak idő kérdése és le kell vezetnie a benne felgyülemlett feszültséget, akkor pedig ott leszek a közelben és segítek neki. Napokig figyeltem titokban, hogy milyen szemeket mereszt rám amikor öltözködöm, így sokszor teremtettem olyan helyzetet, hogy félmeztelenül láthasson. Éreztem, hogy a kötél amiből a önuralma van, egyre vékonyodik és én alig vártam a napot, hogy végre elszakadjon. Nem is értettem, hogy hogy lehetett ekkora barom a göndör, hogy megcsalta. Jade a tökéletes lány, legalábbis számomra mindenképp. Gyönyörű, okos, kedves és nem utolsó sorban a legjobb anya akit valaha is elképzeltem a gyerekeimnek. Na igen, gyerekek. Két csodálatos lánnyal ajándékozott meg amit soha nem fogok tudni meghálálni neki. 

 - Na mi van öcsi! - vágott hátba Dam vigyorogva. - Már megint ábrándozol?

 - Tudsz jobbat? - mordultam fel.

 - Hé, ne légy ilyen harapós - boxolt a vállamba. - Inkább keresd meg Jadet.

 - Miért? Történt valami? - fordultam felé aggódva.

 - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Niall hívta és utána eltűnt - közölte unottan, de éreztem a hangjából a biztatást, hogy induljak, mert szükség lehet rám.

 Azonnal felpattantam és tanácstalanul körül néztem, hogy merre kereshetném.

 - Ha jól láttam a pihenőjébe tartott - mosolygott rám a bátyám.

 - Köszi Dam - indultam sietős léptekkel a folyosó felé.

 - Nincs mit, de el ne merd szúrni! - hallottam még magam mögött a figyelmeztetését. 

Nem válaszoltam csak célirányosan robogtam a lány öltözője felé. Mikor oda értem az ajtóhoz először hallgatóztam, de semmi zaj nem szűrődött ki bentről. Tanácstalanul emeltem fel a kezemet majd óvatosan bekopogtam. 

 - Gyere! - hallottam meg JB: rekedt hangját, amitől a szívem egy pillanat alatt meglódult.

 - Bejöhetek? - kukucskáltam be a résnyire nyitott ajtóból.

 - Persze - törölte le a könnyeit. - Valami baj van a lányokkal? - nézett aztán rám rémülten.

 - Nem, nincs - csuktam be magam után az ajtót. - Csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e - álltam meg előtte, majd leguggoltam elé és kezeim közé vettem az arcát. Szemeit fáradtan hunyta le. Könnycseppjei még a szempillái végén rezegtek. - Mi történt?

 - Semmi - suttogta.

 - Attól nem borulnál ki - töröltem le az újból lecsorgó sós nedvességet az arcáról. 

 - Niall hívott - mondta halkan, néhány pillanattal később. - Harry szétverte a szállodai szobáját - húzódott ki a kezeim közül és tekintetét a szemközti falra függesztette. - Állítólag teljesen kikészült.

 - Mindig is egy barom volt - grimaszoltam. - Utólag már késő bánat - öntötte el a szar az agyamat. - Miért nem tudott megbecsülni téged amíg az övé voltál?

 - Kérlek Joe - nézett rám esdekelve - így is épp elég szarul érzem magam.

 - Bocsi - ültem fel mellé a kanapéra, majd magamhoz húztam. - Én itt vagyok neked és soha nem bántanálak - pusziltam bele a hajába és magamba szívtam azt a kellemes illatot, ami mindig körbe lengte őt. A vérem bizseregni kezdett tőle és a tudattól, hogy újra a karjaimban tarthatom. Éreztem ahogy egy pillanatra megmerevedett, majd elengedte magát és arcát óvatosan felém fordította.

 - Miért? - kérdezte elgyötörten.

 - Mit miért? - vesztem el a csodálatos szemei örvényében.

 - Miért vagy velem még azok után is ahogy bántam veled?

 - Mert szeretlek - súgtam a szájába, majd a következő pillanatban birtokba vettem. Úgy csókoltam, mintha nem lenne többé holnap, nem lenne semmi csak mi ketten. Egy másodpercig ellenkezett csak, de aztán átadta magát nekem. A szívem hevesen dörömbölt a mellkasomban. Eldöntöttem a kanapén és fölé hajolva csókoltam végig a nyakát, a dekoltázsát. Morogva akasztottam bele az ujjaimat a pólójába ami útban volt, hogy folytathassam a kínzását.

 - Joe... - nézett rám Jade vágytól ködös tekintettel, de mégis félelemmel.

 - Akarlak - bújtam a nyakához. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire. Ne lökj el magadtól - kérleltem és fejemet felemelve néztem bele a szemeibe. 

 - Én is akarlak - nyögte ki végig simítva az arcomon és éreztem ahogy a félelem egy szempillantás alatt elillant belőle. Magához húzott és most ő kezdeményezett. Nyelvével végig cirógatta az ajkaimat majd az alsót beszívta és ezzel az őrület határára sodort. Már nem érdekelt semmi. Kapkodva szabadítottam meg a ruháitól és én is szuper gyorsasággal dobtam le az enyémeket. Elégedetten néztem végig rajta, mire szégyenlősen fonta maga köré a karjait.

 - Ne csináld - fogtam le és húztam a teste mellé a kezeit. - Még mindig gyönyörű vagy.

 - Na persze - nevetett fel zavartan. - Főleg a terhességi csíkokkal és azzal a jó néhány plusz kilóval, amik nem akarnak lemenni - sütötte le a szemeit.

 - Én szeretem ezeket a csíkokat, mert tudom, hogy miért keletkeztek és hidd el egy csepp fölösleg sincs rajtad - csókoltam végig azokat az ominózus bőrelváltozásokat, amiket ő csúnyának talált én viszont majd megőrültem értük. - Olyan puha a bőröd és annyira finom az illatod - cirógattam végig a testét a suttogásommal. - Arról nem is beszélve, hogy milyen csodálatosak lettek a melleid - vettem ajkaim közé az egyik rózsás bimbót. Míg számmal a felsőtestét kényeztettem, egyik kezemmel utat törtem magamnak a lábai közé. Jade teste ívben megfeszült, mikor megérezte az egyik ujjamat magában.

 - Még...kérlek... - zihálta és én egy percig sem gondolkodtam, megadtam neki, amit kért. 

Mikor végre belé csusszantam, úgy éreztem magam, mintha a mennyország kapuját léptem volna át. Erőteljes lökésekkel juttattam mindkettőnket a csúcsra. Nem volt hosszú menet, mert testem már kiéhezve várta az élményt. Miután vége lett, elégedett sóhajjal feküdtem le a kanapéra és húztam magamra a lányt. Nem tudtam megszólalni, mert az érzések szinte túlcsordultak bennem. Csak magamhoz öleltem Jadet és élveztem a pillanatnyi nyugalmat ami körül ölelt minket. Figyeltem ahogy a lány vékony ujjai a mellkasomat cirógatták és különféle mintákat rajzoltak rá. Sóhajtott egy nagyot, amitől a szája közelében lévő mellbimbóm megkeményedett és az altestembe is kezdett visszatérni az élet. 

 - Megbántad? - kérdeztem félve.

 - Nem - emelte fel a fejét, hogy tekintetével rabul ejtse az enyémet. - És te?

 - Soha - csókoltam meg a homlokát. - Olyannyira nem, hogy tőlem akár meg is ismételhetjük - gyűrtem magam alá törékeny testét.

 - Telhetetlen - nevetett fel, de azonnal fel is nyögött mikor lejjebb csúszva számmal birtokba vettem a lába közt lévő puha redőket. - Joe... - ejtette ki a nevemet olyan búgó hangon, amitől még a levegő is belém szorult. 

 - Csssh, csak élvezd - kacsintottam fel rá, mire ujjaival a hajamba túrt és fejét hátra vetette. Eszméletlen látvány volt és én azt szerettem volna, ha ebben minden nap részem van. Soha többé nem akartam elengedni őt. Azt akartam, hogy az enyém legyen örökre és felejtse el, hogy valaha is máshoz tartozott. Tudtam, hogy nélküle már semmit nem érne az életem, ezért miközben elmerültem a forró, hívogató testében, hatalmas elhatározásra jutottam és csak remélni mertem, hogy minden úgy alakul, ahogy szeretném.

109.rész

Jade

  Azt hiszem életem egyik legrosszabb napján vagyok túl. A tegnap reggeli lapok szinte gúnyosan vágták a képembe, hogy Harry megint képes volt megalázni. Sírógörcsöt kaptam attól, hogy megint hülye voltam és hittem neki. A telefon hívása tette fel az i-re a pontot. Fájt hallanom a magyarázkodását. Úgy éreztem magam, mintha arcul csapott volna mikor azt mondta: "szeret".

 - Jobban vagy? - ült le mellém Damian. Ő és Joe végig velem voltak, míg össze nem szedtem magam annyira, hogy  képes voltam újra józanul gondolkodni. Megkeményítettem magam és elhitettem mindenkivel, hogy nem érdekel amit Hazza csinált, de belül még most is fájt.

 - Most már minden rendben - eresztettem meg felé egy halvány mosolyt. - Köszönöm, hogy mellettem voltatok.

 - Tudod, hogy ránk számíthatsz - nézett a szemembe - és ugye azzal is tisztában van, hogy Ő sose bántott és nem is tudná megtenni, mert szeret - célzott az öccsére.

 - Tudom - fordítottam el a fejemet. - Azt hiszem nem érdemlem meg, hogy így érezzen, azok után amit vele tettem - mondtam halkan.

 - Mindketten hibáztatok, de szerintem itt az ideje, hogy túl lépjetek ezen és tiszta lappal kezdjetek mindent - tette a kezét az alkaromra. - Adj még egy esélyt magatoknak.

 - De mi van, ha elszúrjuk, ha nem jön össze? - pislogtam rá ijedten. Egyszerűen féltem attól, hogy Joeval is az történhet, mint Harryvel.

 - Ha meg sem próbálod, sose tudod meg, hogy mi lett volna. Ha meg elpuskázzátok, akkor annak így kellett lennie - vonta meg a vállát. - Engedd, hogy bebizonyítsa mennyire szeret, téged és a lányokat is. Adj neki egy esélyt, ahogy Stylesnek is adtál - nézett rám komoran.

Nem válaszoltam, mert nem mertem semmit ígérni neki. Először magamban kellett rendbe tennem a dolgokat. Semmiképp nem akartam meggondolatlanul beleugrani egy újabb kapcsolatba.

Amíg én magamban töprengtem, Dam visszasétált a testvéréhez és halkan beszélgetni kezdtek. Tudtam, hogy mi a témájuk, így inkább fogtam magam és elindultam megkeresni a lányaimat, akik a turné kezdete óta a stábtagok kitüntető figyelmét élvezték. A félelmem, hogy mi lesz velük amíg járjuk a koncerthelyszíneket, alaptalannak bizonyult. Nagyon jól el voltak. Szinte mindenkit az ujjuk köré csavartak egy perc alatt. 

 - Nem láttad a kicsiket? - kérdeztem Billytől, aki éppen a gitárját húrozta az egyik beugróban. Kérdésemre felnézett, majd elmosolyodott.

 - Charlotte környékén keresd őket - vigyorgott rám. - Tudod, hogy elvarázsolták a csajt.

 - Vettem észre - nevettem fel. - Lassan többet vannak Lottenál, mint nálam.

 - Ne aggódj, csak addig, míg valamelyik hercegnő pelusa tele nem lesz, mert akkor úgyis lepasszolja őket valakinek - röhögött hangosan a basszusgitáros, majd folytatta az eddigi tevékenységét. 

Jókedvűen mentem tovább és mindenhová bekukucskáltam, hátha rábukkanok a szökevény lányaimra. Végül az egyik pihenő szobában találtam rájuk és a nőre. Arcomra mosoly kúszott ahogy hallgattam, hogy Charlotte mekkora átéléssel olvasta fel a kezében lévő könyvből a mesét. Hanna és Joanne tágra nyílt szemekkel, érdeklődve figyelték az előadást. Egészen addig nem fedtem fel magam, míg vége nem lett a történetnek. Viszont akkor lelkesen tapsoltam én is a kicsikkel együtt.

 - Szuper volt - vigyorogtam a nőre. - Tisztára úgy éreztem magam, mint az oviban.

 - Azt hiszem, ezt dicséretnek veszem - mosolygott rám.

 - Annak szántam. 

Beljebb léptem a szobába és a felvettem a felém nyújtózkodó Joannet. Hanna jól érezte magát Charlotte ölében. Ahogy ránéztem a lányokra, eszembe jutott, hogy kiről kapták a nevüket. Joanne Joeról, míg Hanna Harryről. A göndörre gondolva fájdalom hasított végig a belsőmben. Az eszem felfogta, hogy mit tett, de a szívem még mindig nem akarta elfogadni, hogy vége. Hiányzott. 

 - Jól vagy? - szakított ki a gondolataim közül Charlotte és tekintete elkomorulva pásztázott végig rajtam. - Megint rá gondoltál - jelentette ki. Félelmetes volt ez a csaj. Néhány nap alatt úgy kiismert, mintha évek óta mellettem lenne. - Felejtsd el! Nem érdemel meg téged! - közölte majd fintorogva szaglászni kezdett. - Ó, mond, hogy nem csináltál nekem csomagot? - nézett Hanna szemeibe, aki csak elvigyorogta magát és édes babanyelvén elmondta a véleményét a nőnek. - Anya, azt hiszem most te jössz - nyomta a másik kicsit is a kezembe.

 - Na persze, ilyenkor már visszakapom őket, mi? - nevettem el magam majd gyorsan a mi öltözőnk felé vettem az irányt. A szobába belépve egy pillanatra megtorpantam mikor majdnem bele ütköztem a bent lévő srácba. - Bocsi - sütöttem le a szemeimet szégyenlősen, mert éppen pólót cserélt és félmeztelen volt.

Gyorsan a pelenkázóhoz léptem és óvatosan letettem a lányokat.

 - Segítsek? - állt mellém Joe.

 - Adnál Joannenak enni, míg én tisztába teszem Hannát? - kérdeztem. de még mindig nem néztem rá.

 - Persze.

Fél füllel hallottam, hogy megmelegíti a bébiételt, majd leülteti a picit az etetőszékébe. Én amilyen gyorsan csak tudtam, kicseréltem Hanna pelenkáját, majd az ő kajáját is megmelegítettem. Beültettem a testvére melletti székbe és csak ezután néztem Joera. 

 - Mi van? - csattantam fel, mikor észrevettem, hogy engem néz.

 - Gyönyörű vagy - mosolyodott el. - Nagyon jól áll neked az anyaság.

 - Ö.ö..köszi, azt hiszem - zavarodtam össze egy pillanat alatt.

 - Nézd, tudom, hogy ez most nem a legjobb pillanat, de szeretném ha tudnád, hogy még mindig...

 - Ne - tettem a kezemet a szája elé. - Kérlek - pislogtam rá hatalmas szemekkel. - Igazad van, ez most nem a legjobb alkalom.

 - Rendben - bólintott és belecsókolt a tenyerembe. - Én tudok várni - villantott rám egy csibészes mosolyt. Visszafordult a lányok felé és újra etetni kezdte Joannet. Melegséggel a szívemben figyeltem ahogy a kicsikkel bánt, ahogy foglalkozott velük, ahogy szerette őket. Ő volt a tökéletes apuka.

108.rész

Harry

   - Na mizu haver? - huppant le mellém Louis. - Te miért nem táncolsz? - bökött a fejével a terem felé, ami tele volt emberekkel, akik a zene bűvöletében mozgatták a testüket. 

 - Nincs kedvem - vontam meg a vállamat, majd belekortyoltam az előttem lévő pohárba. Az abszint íze végig marta a torkomat amitől én köhögni, Lou pedig röhögni kezdett. 

 - Csak nem ittál még eleget - tolt egy újabb poharat a látómezőmbe, amit azonnal megragadtam és az előző után küldtem. Testemet jóleső zsibbadtság kezdte magába szippantani. - Ne gondolj most rá - szólalt meg a barátom halkan, mintha tudta volna, hogy egész este JB. járt az eszemben és miatta nem volt kedvem semmihez.

 Hiányzott. Ő és a lányok is. Minden nappal amit tőlük távol töltöttem, csak még nagyobb űr tátongott a szívemben. Igaz, hogy beszéltünk telefonon vagy skypeoltunk, de egyik sem volt az igazi. A monitoron keresztül nem érezhettem az illatát és nem csókolhattam addig, míg meg nem adja magát nekem. 

 - Hiányoznak - nyögtem ki mire Louis a vállamra tette a kezét és az orrom alá nyomott egy teli poharat. Kérdezés nélkül gurítottam le a torkomon. 

Nem tudom meddig ült mellettem vagy én mellette, de a következő kép már az volt, hogy a parketten táncolok önfeledten és kezeimmel egy fekete hajú lány csípőjébe kapaszkodok. A kép váltott és már egy taxiban utaztunk egy ismeretlen cél felé, egymásba feledkezve. A következő, amire emlékszem, hogy meztelenül simulok a lányhoz és miközben férfiasságom elmerül benne, a fülébe suttogok.

Apró légkalapácsok munkálkodtak a fejemben, mikor megpróbálkoztam a szemhéjaim nyitogatásával. 

 - Aucs - nyögtem fel fájdalmasan és inkább összeszorítottam a szemeimet. 

 - Hoztam vizet és fájdalomcsillapítót - hallottam meg egy ismerős, ám de komor hangot magam mellől. 

 - Niall? - erőltettem rést a szemeimre.

 - Örülök, hogy engem még megismersz - húzta el gúnyosan a száját.

 - Most mi van? Mi rosszat tettem? - kérdettem miután leerőltettem a gyógyszert a torkomon. 

 - Nem emlékszel semmire? 

 - Nem - ráztam meg a fejemet, de nagyon rossz ötletnek tűnt, mert azonnal belehasított a fájdalom és vele együtt kézenfogva a hányinger is elkapott. Erőtlenül zuhantam vissza a párnámra.

 - Akkor majd ez felvilágosít - nyomta a képembe a telefonját, amin az egyik pletykalap legfrissebb száma virított, a címlapon velem és egy számomra ismeretlen lánnyal akivel nem gyónni készültünk, az tuti.

 - Ez mi a szar? - ültem fel hirtelen és már nem érdekelt a fájdalom, se semmi más. 

 - Szar? Hmm, jól mondod - nézett rám az ír srác komolyan. - Nagy szarban vagy. Ha Jade ezt meglátja nem hiszem, hogy lesz még esélyed nála - sóhajtott fel, mintha átérezné a dolgot. - Hiába is magyaráznád neki, hogy egész éjjel amíg ezt a lányt dugtad, az ő nevét suttogtad a fülébe, hogy mennyire szereted.

 - Mi van? - emeltem fel a fejemet, hogy aztán bambán bámuljak rá. 

 - April, mert így hívták a csajt, ordítva világosította fel az egész szállodát és vele együtt az újságírókat is, hogy mekkora egy lúzer vagy, hogy amíg rajta dolgoztál, egy másik nőnek vallottál szerelmet.

 - Basszus - nyögtem fel miközben visszafeküdtem a párnáimra. - Ezt elkúrtam.

 - De el ám - bólogatott helyeslően a szőke srác.

 - Most mi a francot csináljak? 

 - Nem tudom - csóválta meg a fejét. 

 - A többiek tudnak róla? - bólintott. - Ők mit szóltak hozzá? 

 - Zayn és Liam nem repesnek az örömtől. Louis meg...ő meg Louis. 

 - És Paul? - kérdeztem rá félve a menedzserünkre.

 - Nézd Hazza - sóhajtott fel. - Paul úgy szereti Jadet, mint a lányát, még ha nem is mondja, szóval most jobb, ha egy ideig meghúzod magad. 

 - Szóval nagyon kiakadt.

 - Háát, ha az hogy beakarja perelni az összes újságot és téged meg ki akar herélni, kiakadásnak számít, akkor igen. Nagyon kiakadt.

 - Szuper - húztam el a számat. - Most mi a faszt csináljak? - tettem fel a költői kérdést amire Niall azonnal válaszolt.

 - Én a helyedben felhívnám JB.-t, hogy tőled tudja meg és ne az újságokból. Hátha nem késő még.

 Tudtam, hogy igaza van, de a félelem teljesen leblokkolt. Nem tudtam volna elviselni, ha Jade megutál, de a történtek fényében nem volt más lehetősége. Én is utáltam magam. A szőke srác még vetett rám egy bátorító pillantást, majd magamra hagyott. Reszkető kézzel nyúltam a mobilomért, megkerestem JB. számát és legalább tíz percig totojáztam mire megnyomtam a hívást. Végtelennek tűnő percekig vártam, hogy felvegye és mikor ez megtörtént, leblokkoltam. Nem tudtam, hogyan fogjak bele az egész történet elmesélésébe, de nem is kellett, mert a vonal végén nem az volt, akit vártam.

 - Hello Harry! 

 - Szia Dam! Ő hol van? - szorult össze a torkom.

 - Gondolom megérted, hogy most nem akar beszélni veled - halkította le magát a srác miközben hallottam, hogy a háttérben valaki sír és egy másik valaki nyugtatgatja.

 - De meg kell magyaráznom neki...

 - Mit Harry? - csattant fel idegesen. - Azt, hogy megint átkúrtad a fejét? Hogy megint hitt neked és te újra átgyalogoltál rajta? 

 - Nem, ez nem igaz! - kiáltottam fel fájdalmasan. - Én csak... én... - akadtak a szavak a torkomon.

 - Látod? - sóhajtott fel. - Megint csak te. Mindig magadra gondolsz először. Kérlek, hagyd békén egy kicsit. Engedd, hogy helyre tegye magát. 

 - Persze - kaptam fel a vizet - közben meg az öcséd szépen tele beszéli a fejét.

 - Elhiheted, hogy minden joga meg van hozzá. Ő még nem bántotta egyszer sem - vágta kíméletlenül a fejemhez.

 - Kivel beszélsz? - kérdezte a háttérben egy rekedt hang, amiről először nem tudtam eldönteni, hogy kihez tartozik, de mikor meghallottam a telefonban, már tudtam. - Harry? - szólalt meg fájdalommal teli hangon.

 - Szia Jade - leheltem.

 - Miért csináltad? - kérdezte vádlón. 

 - Nem tudom - ráztam meg a fejem, mintha látná. - Hiányoztatok, sokat ittam és ez lett a vége - nyeltem le a könnyeimet, mert így kimondva még rosszabb volt az egész. - Ne haragudj! - könyörögtem.

 - Nem haragszom - suttogta amitől a szívem hevesebben kezdett verni. - Már nem.

 - Miért mondod ezt? - kérdeztem rosszat sejtve.

 - Mert csak arra haragudhatunk, aki jelent még nekünk valamit.

 - Ne! - kiáltottam fel. - Jade, ne mond ezt! Szeretlek.

 - Tudom, de majd elmúlik - zokogott fel majd megszakította a beszélgetést. 

Elgyötörten bámultam a kezemben lévő készülékre, mintha attól, hogy nézem valami is megváltozna. Pedig tudtam, hogy nem fog. Elcsesztem. Megint és ezt most már nem tudom helyre hozni. Végig dőltem az ágyon és hagytam, hogy a könnyek végig szánkázzanak az arcomon. Fájt a szívem, de nagyobb fájdalmat is megérdemeltem volna. Hülye voltam és a hülyeség ellen nincs orvosság. 

107.rész

Jade

  A forró csokimat kavargattam a konyhában, mikor meghallottam a csengőt. Gondolataim amik mostanában összevissza kavarogtak, azonnal tova tűntek. Kíváncsian álltam fel az asztaltól és lépdeltem el a bejáratig. Óvatosan nyitottam ki az ajtót és kukucskáltam ki, hogy a szemeim tányér méretűre kerekedjenek az előttem álló láttán. 

 - Szia! - vette le a napszemüvegét a nő, hogy biztos legyek benne, nem hallucinálok. 

 - Ö... szia - nyögtem ki nagy nehezen.

 - Bemehetnék? Nem szeretném, ha az újságírók észrevennének - mosolygott rám kedvesen.

 - Pe..persze - léptem el az útjából és engedtem be a házamba. Ahogy becsuktam az ajtót, idegesen utána siettem. 

 A szőke nő a nappalim közepén állt és kíváncsian nézelődött. Az ajtófélfának dőlve vártam, hogy megszólaljon, amit néhány perc után meg is tett.

 - Szép ház, nagyon otthonos - helyezte magát kényelembe a kanapén. Levette az arcát takaró napszemüveget majd hátra dőlt.

 - Gondolom nem azért jöttél, hogy ezt közöld velem.

 - Nem - rázta meg a fejét nevetve -, de szerintem vagy annyira okos, hogy kitaláltad miért vagyok itt.

 - Nézd Charlotte - sóhajtottam fel miközben én is leültem a The Subways basszusgitárosával szemben - Paulnak és Bennek is elmondtam már, hogy nem vállalom a turnét. Nem értem, miért nem lehet ezt felfogni?

 - Mondták - bólintott elkomolyodva a nő. - Viszont én a saját szememmel akartam meggyőződni róla és a saját fülemmel akartam hallani, hogy miért. Miért dobod el magadtól ezt a hatalmas lehetőséget? Ne érts félre - emelte fel védekezőn a kezeit, amivel belém fojtotta a szót -, nem arra akarok utalni, hogy mekkora dolog előttünk zenélni, hanem arra, hogy bejárhatnád a világot és komoly hírnévre tehetnétek szert. Gyönyörű hangod van, a színpadi kisugárzásod fenomenális, a banda egyben van. Mi a baj? - nézett a szemeimbe. Hirtelen nem tudtam, hogyan mondjam el neki, hogy lehet, hogy tizennyolc évesen fiatalnak tűnök a szemében, de az én életem már nem a bulik körül forog. Ekkor mint egy végszóra valamelyik lány felsírt. Azonnal talpra ugrottam és a szobájuk felé siettem. Joanne pislogott rám könnyes szemekkel az ágyából.

 - Jól van, nincs semmi baj - nyugtatgattam a lányomat miközben felvettem a karomba. - Itt vagyok - öleltem magamhoz és beleszagoltam a hajába, ami kellemes babaillatot árasztott. Tekintetem találkozott a küszöbön döbbenten álló nőével. Elmosolyodtam és ránéztem a másik kiságyban alvó hercegnőmre.

 - Úgy látom, Paulék nem mondtak el mindent - mondtam halkan.

 - Nem, ezt a "apró" tényezőt elfelejtették közölni - lépett beljebb a szobába. - Ők a te lányaid? - kérdezte jól hallható kíváncsisággal és csodálkozással  a hangjában.

 - Igen - húztam ki magam büszkén. - Ő itt Joanne, az alvó baba pedig Hanna.

Jó volt látni Charlotte arcán az ellágyulást, ahogy végig nézett a kicsiken.

 - Most már értelek - bólintott. - Csak azt nem tudom, hogy miért nem mondták el nekünk?

 - Én kértem meg Pault, hogy maradjon titokban, mert nem szeretném, ha ránk szállna a média.

 - Érthető - nézte a kezemben egyre éberebben figyelő kislányt.

 - Megfogod? - nyújtottam felé, mikor láttam az arcára kiülő érzelmeket. 

 - Szabad? - kérdezte cseppnyi áhítattal.

 - Persze - nyomtam a kezébe.

Az ajtót halkan behúzva magunk után, visszaültünk az előző helyünkre. Charlotte csillogó szemekkel játszott a magát jócskán produkáló Joval. Akkora mosolyokat villantott a nőre, hogy még én is elcsodálkoztam rajta.

 - Szóval neked és Harrynek van egy, nem is, két apró titkotok - nézett rám vigyorogva.

 - Mi? Ja, nem. Nem Harry az apuka - sütöttem le zavartan a szemeimet.

 - Ó, bocs én azt hittem...Mármint azt olvastam, hogy ti együtt vagytok.

 - Ez egy nagyon bonyolult és hosszú történet - sóhajtottam fel.

 - Én ráérek - vonta meg a vállát vigyorogva és ahogy a szemeibe néztem, tudtam, hogy bízhatok benne.

 - Kérsz valamit inni? - álltam fel és indultam el a konyha felé.

 - Egy ásványvíz jól esne, köszönöm - dajkálta tovább a lányomat, aki boldogan sütkérezett a új hódolója figyelmében. 

Kezembe vettem két üveget meg egy poharat és visszaültem a fotelomba. Beleittam a vizembe és aztán percekig azon gondolkodtam, hogyan kezdjek bele a történetembe, de aztán úgy döntöttem, hogy bele vágok a közepébe. Mindent elmondtam egy szinte vadidegennek. Ömlöttek belőlem a szavak és mikor befejeztem, olyan érzetem volt, mintha lefutottam volna egy maratont. A testem nehéz volt és zsibbadt, de a lelkem egy csomó súlytól szabadult meg.

 - Hát kislány, ez nem semmi - pislogott döbbenten Charlotte. - Ha jól értem, akkor ti most egy ilyen furcsa szerelmi háromszögben vagytok és ez így baromi kényelmes nektek.

 - Abszolút nem kényelmes - csattantam fel - csak nem tudok választani - masszíroztam meg a homlokom.

 - A helyedben én sem tudnék - kuncogott fel és mikor ránéztem, nem lenézést, utálatot láttam a szemeiben, hanem megértést és vidámságot.

 - Te nem akadtál ki? - ráztam meg értetlenül a fejemet.

 - Kellett volna? Nézd Jade, fiatal voltál és bevállalós. Nincs ebben semmi rossz. Nem azt mondom, hogy öreg vagy, mert tizennyolc évesen nem lehetsz az, de a gondolkodás módod megváltozott. Ezt teszi az anyaság. Semmi elítélendő nincs abban, hogy elsősorban a gyerekeid érdekeit tartod szem előtt és pont ezért nem tudsz dönteni. Ne erőltesd. Rá fogsz jönni a megoldásra, ha nem görcsölsz rá ennyire. Nyugi kislány. Tudod mi kéne neked?

 - Nem. Mi? - pislogtam rá értetlenül.

 - Kimozdulni ebből a monotonitásból. Eddig is jöttél-mentél, szabad voltál és most, hogy itt vannak a lányok, azt gondolod, hogy gyökeresen megtudod magad változtatni, de ez nem fog menni. Hiába erőszakolod meg magad, ez nem te leszel. 

 - Honnan tudod, hiszen nem is ismersz? 

 - Higgy nekem. Néha egy kívülálló sokkal jobban átlátja a helyzetet.

 - És szerinted mit kéne csinálnom? - kérdeztem enyhe cinizmussal a hangomban.

 - Szerintem? El kéne fogadnod az ajánlatunkat és végig csinálni velünk a turnét...

 - Na persze - horkantottam fel - és a lányokat meg itt hagyom egy bébiszitterre, nem?

 - Nem. Elhozhatnád őket is. Tuti meg tudnák neked oldani, hogy észrevétlenül melletted legyenek. Csak a koncertek alatt kéne rájuk vigyáznia valakinek, de akkora a stáb, hogy simán megoldható. Hidd el, imádni fogják őket és úgy fognak rájuk vigyázni, mintha a sajátjuk lenne - győzködött tovább és éreztem, hogy már nem sok kell és beadom a derekamat. - Mit fogsz nekik mondani, ha nagyobbak lesznek, hogy feladtad az álmaidat miattuk? - adta meg a kegyelem döfést az utolsó mondataival. - Ők se szeretnék, ha így tennél. Nekik is sokkal jobb, ha egy kiegyensúlyozott, boldog anyuka van mellettük...

 - Jól van, jól van, megértettem - tettem fel a kezeimet mikor már nem tudtam védekezni a szavait átitató igazságtól. - Adj egy kis időt, hogy átgondoljam - kértem, de nem azt a választ kaptam, amire számítottam.

 - Nem! Ezt itt és most kell eldöntened - nézett rám komolyan. 

 - De miért? Miért nem hagyod, hogy átgondoljam?

 - Mert ha időt adok, akkor megint elbizonytalanodsz. Nem akarom, hogy egész életedben arra kelljen gondolnod, hogy "mi lett volna ha".

 - Kemény nő vagy - mosolyodtam el.

 - Ebben a szakmában muszáj - vonta meg a vállát. 

Kulcszörgés zavarta meg a beszélgetésünket. Kíváncsian meredtünk az ajtóra, hogy lássuk ki jött. Joanne majd kirepült Charlotte kezéből, mikor meglátta az apját és a nagybátyját belépni az ajtón. Édes sikongatásokkal fogadta mikor Joe magához ölelte és összevissza puszilta.

 - Nem is kell mondanod, hogy melyikük Joe - nevetett fel a kanapén ülő nő. - Sziasztok - integetett a döbbenten bámuló fiúkra.

 - Helló Charlotte! - köszöntek neki. - Te mi járatban vagy itt?

 - Jadehez jöttem, hogy megbeszéljünk valamit - kacsintott rám, amitől a gyomrom diónyi nagyságúra ugrott.

 - Mit? - fordultak felém a fiúk értetlenkedve.

 Hatalmas sóhaj hagyta el a számat, hiszen én már tudtam, hogy döntöttem és most kíváncsian vártam, hogy mit fognak szólni hozzá a többiek.

 - JB.? - nézett rám óriási, kíváncsi szemekkel Joe mire kihúztam magam és tekintetemet az övébe fúrva mondtam ki.

 - Elfogadtam az ajánlatot. Mi leszünk a Subways előzenekara - jelentettem ki most már magabiztosan.